Fény-űző párkeresők az éjszakában

Keresztelő Szent János a névadója a hazánkban előforduló három szentjánosbogárfajnak, minthogy a tömeges rajzásukat kísérő „lámpagyújtogatások” éppen János-nap (június 26.) tájékán jellemzőek a csöndes nyári éjszakákon. A nagy, a kicsi és a törpe szentjánosbogár kifejlett alakja egyaránt rövid életű, mindössze két hét (de lárvaalakban három évig léteznek). Ez a két hét azonban nagyon fontos az életükben, hiszen ennyi idő alatt kell eleget tenni a társkeresés és a nász fajfenntartó feladatának. Ezért mindent bevetnek, így azt a különleges képességüket is, hogy fényjelekkel vonzzák és találják meg egymást.

Mivel a hímek szárnyasok, a lárvaszerű nőstények szárnyatlanok, a hímek kutató, köröző repüléssel közelítik meg a fűben, avarban rejtőző nőivarúakat. A szentjánosbogár nőstények fényjelzéseket küldenek, amire a hímek is hasonlóképpen válaszolnak, és ha ezek a speciális jelek visszhangra találnak a két szerelmes bogárban, létrejön a találkozás és a nász. A fényt a rovar a potrohának elülső részében állítja elő az ott lévő világítósejtek révén. Ezekben képződik a luciferin nevű vegyület, amely a levegővel érintkezve fénysugárrá (fotonokká) válik. A bogár képes időzíteni a fényjelzést, világító anyagát nappal nem pazarolja. Világítani a peték, a lárvák és a bábok is képesek, de a legerősebb fényt a kifejlett bogarak bocsátják ki.

A mécsbogarak, ahogyan régen nevezték, sajnos fogyatkoznak hazánkban is, de még mindig gyakoriak. A háborítatlan, meszes talajú rétek, erdőszélek az ideális élőhelyük, ahol éjjelente csak a Hold és a csillagok világítanak (mert még a mesterséges fények is ellenük vannak, hiszen zavaróak a társkeresésben). Ahogyan a korábbi években, most is esti bogárnéző sétákra várja vendégeit az Alcsúti Arborétum, de hasonló élményben lehet részük azoknak is, akik mostanában Aggtelekre látogat.