Válasszuk meg az év rovarfaját!

A jelöltek egymástól eltérő rovarok, egyetlen közös vonásuk, hogy nagyon hasonlítanak egy másik állatfajra, holott nem állnak vele rokonságban.

Az első, a kacsafarkú szender (Macroglossum stellatarum) olyan, mint egy kolibri: egy helyben lebegve a virág nektárját szívogatja több centire kinyújtható pödörnyelvével. Valódi lepke, az általában nagy testű szenderek egyik faja. Ehhez képest nincs nagy szárnya, de azt igen gyorsan csapkodva képes lebegtetni vagy éppen hátramenetbe kapcsolni.

A trópusi kolibrik technikáját varázsolja a kertünkbe. A kacsafarkú szender napközben aktív – sok szender főleg napszállta után indul táplálkozni –, leginkább a lángvirág (Phlox), a levendula (Lavandula), a lonc (Lo­ni­cera), a nyáriorgona (Buddleia), a petúnia (Pe­tu­nia) vagy a szarkaláb (Consolida) kelyhes virá­gain táplálkozik.

Nevét jellegzetes alakú potrohvégéről kapta, amely lépcsőzetesen keskenyedik. Ez is segíti repülés közben a kormányzásban. Hernyója vastag, a galajfélék leveleit rágja. Alapszíne zöld, apró fehér pettyekkel tarkított, oldalán világos csíkot látni. A hernyón találunk két kékes szarvacskát is, melyek hegye sárga.

A második jelölt úgy néz ki, mintha lepke lenne. Sőt a neve is ezt sugallja, holott a keleti rablópille (Libelloides macaronius) igazából recés szárnyú, az ismertebb fátyolkákkal áll rokonságban. A rablópillék közül ez az egy faj számít őshonosnak Magyarországon.

A lepkékhez való hasonlóságát színes szárnya, illetve csapongó röpte jelenti. Ám a szárny színét nem a hímpor adja, s nem pödörnyelve van, hanem szabályos ragadozóra jellemző rágói. Jellegzetes bélyege még a két, testével szinte azonos méretű, bunkós végű csápja.

Igazából mediterrán állat, északi elterjedésének határa éppen a Kárpát-medencében van. Itthon védett, eszmei értéke 100 ezer forint.

A dús szőrzetű állat a rónákat kedveli. Az ott élő kórókon vagy kisebb bokrokon pihen, oda rakja a petéit. A kikelő lárvák a földön vadásznak rovarokra, a felnőttek viszont a levegőben szerzik meg a táplálékukat, melyben különleges szemük segít.

A csak száraz, meleg napokon rajzó állat szemének felső-elülső részével kizárólag az ultraibolya tartományban lát, így nagy magasságban is vadászhat, mivel a felhőtlen égen az ultraibolya fényben még egy kis rovar is nagy sötét foltként jelenik meg.

A harmadik jelölt az ékfoltos zengőlégy (Episyrphus balteatus), amely egy darázs képét öltötte magára. E faj légy, de nem a „szemtelen fajtából”, életmódjában megkedvelhető állatfajjal van dolgunk.

A nagyjából egycentis zengőlégy éppenséggel az emberben is veszélyérzetet keltő darázshoz való hasonlóságát használja ki: ez védi a ragadozóktól. Ugyanakkor egy pillanat alatt megkönnyebbülhetünk, ha a virágok között egyhelyben lebegő „darazsat” látunk.

Erre ugyanis a darázs nem képes, csak a zengőlégy, amely virágporral, nektárral táplálkozik, és fullánkja nem lévén, soha nem szúr meg senkit.

Hasznos is, mert a virágok közelében keres levéltetű-kolóniákat a petéinek: a kikelő lárva – légy lévén ezeket nyűnek nevezzük – sok száz tetűből szívja ki a testnedvet, mire bebábozódik. Sokan ezt használják ki, amikor a kertjükbe a zengőlegyek kedvencének számító büdöskét ültetnek.

Nos, kedves olvasóink, ezek után döntsék el, melyik a legszimpatikusabb a három faj közül, és voksoljanak rá a rovartani társaság honlapján december 6-ig.