Öreg fák szerelmese

A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) gödöllői Szent István Campusának Botanikus Kertjében áll egy hatalmas vadkörtefa, amely rögtön magára vonja a látogató figyelmét. A legenda úgy tartja, Grassalkovich Antal gróf ültette, aki egy vadászat után a sebzett vadkan elől egy vadkörtefán talált menedékre. Hálája jeléül gödöllői birtokán elrendelte, ültessenek ezer vadkörtét. Egyetlen maradt meg közülük, a ma látható vackor. Állítólag e terebélyes fa alatt fogalmazta meg a Függetlenségi Nyilatkozatot Kossuth Lajos is, és ennek a fának a termé­séért lovagolt ki gyakorta Sisi az arborétumba.

A fa még ma is finom körtét terem, járnak érte a helyi zöld körök képviselői és kutatók, de tudományos konferen­ciáknak is kedvelt „illusztrációi” a zamatos körték. A fát 2013-ban az Év fájává választották, sokáig valahogy mégis kimaradt a legnagyobb fákat listázó adatbázisból. A dendromania.hu gyűjteményébe végül a fiatal gödöllői kutató, Takács Márton közlésére került. A legendás vadkörtefánál találkoztunk a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem kutatójával, a magyarországi faóriások szakértőjével.

– Szabad szemmel nem látszik, hogy rossz állapotban lenne, de megmértem műszerrel, és az kimutatta, hogy a belseje korhadt, üreges. Tavasszal és nyáron jó segítség lenne a támaszték, hogy ne egyedül kelljen megtartania a lombkoronát.

Amikor 2006-ban az egyetemen elkezdte a természetvédelmi mérnök szakot, még nem volt kutatási területe. Takács Márton Ötvöskónyiból, egy pici Somogy megyei faluból származik – e településen található Magyarország egyik leghíresebb faóriása. Amikor ezt a későbbi témavezető, dr. Malatinszky Ákos megtudta, bedobta annak a lehetőségét, mi lenne, ha hazánk nagy fáiból írná meg a szakdolgozatát.

– Az alapképzés szakdolgozata még egy-két fával indult. Végül akkora szerelem lett ebből a témából, hogy 2000 fáig meg sem álltam. Tavaly zárult le a kutatás, és akkor fejeztem be a doktorit. Hársakkal kezdtem, majd a szelídgesztenyékkel folytattam, a doktorin nyíltak meg a kapuk. Egyszer kiszámoltam, hogy a doktoranduszképzésem évei alatt 45 ezer kilométert utaztam, az ország 19 megyéjében 531 településen fordultam meg.

A magyar dendrománközösség tagjai szinte mindannyian dr. Pósfai György „köpönyege” alól bújtak elő, a szegedi molekuláris sejtbiológus indította sok évvel ezelőtt a dendromania.hu weboldalt, amely az ország faóriásainak GPS-koordinátákkal is ellátott adatbázisa. Takács Márton ennek alapján indult országjáró terepi munkájára, melynek eredményéül végül saját felfedezéseivel is gyarapította az adatbázisba bekerülő listás fák számát, illetve a meglévők sajnálatos pusztulását.

– Sokat segít a Pósfai György-féle adatbázis, a GPS-koordináták azonban a határ menti vidékeken nem mindig megbízhatók – amikor a puszta közepén nem működik, jól jön az intuíció. Ha nagy, száradó fakoronát látok, arra biztos, hogy menni kell. Gemenc például nagyon sok terepi hétvégét igényelt, rengeteg a nyárfa az ártéri erdőben, szinte kimeríthetetlen. Ma is azt érzem, oda muszáj visszamennem.

– Vajon mitől matuzsálem egy fa? A kora vagy a termete a meghatározóbb?

– Éppen ez a két tényező, ami ellentmondást szül, de mi, dendrománok a fák méretével foglalkozunk – magyarázza Takács Márton. – Pósfai György adatbázisának is ez a témája: Magyarország legnagyobb fái. A méretről persze elsőre mindenkinek az jut eszébe, hogy milyen magas is az adott fa, de természetesen nem ezt jelenti, hanem a mellmagassági vagy az alatti legkisebb törzskerületet. Én is ezt a mérési módszert használtam. A matuzsálemség általában kort jelöl, ám egy faegyed korát nehéz meghatározni. Léteznek ugyan becslések, de ezek nem számítanak tudományos megközelítésnek, a műszeres mérés viszont egy korhadt belsejű, idős fa esetében veszélyes lehet. Azt szoktuk erre mondani: nem minden idős fa nagy méretű, de minden nagy törzskerülettel bíró fa idős.

Néhány évtizeddel ezelőtt egyébként dr. Surányi Dezső, a szegedi gyümölcskutató intézet kutatója foglalkozott a matuzsálemi mutatók meghatározásával, ám az ő értelmezésében Magyarországon nem létezik matuzsálem korú fa. Számítása szerint például az eperfa 400 éves kor felett, a szelídgesztenye 1000 év felett matuzsálem – amelyekre csak külföldön találhatók példák.

Nem csak egy fa életkorát, de egy doktori disszertációt is számszerű adatokkal kell alátámasztani, a legendákat viszont nem lehet táblázatba foglalni. Egy tudományos bizottság előtt nem mondhatjuk azt, hogy 100 fával kapcsolatosan szerepel Rákóczi neve, vagy hogy a hársfákat azért ültetik a templomok mellé, mert a hiedelem szerint szentek lakoznak benne. Nehéz volt Takács Mártonnak megemésztenie, de ezeket a legendákat szinte mind ki kellett hagyni a tudományos munkáiból.

Pedig már szülőfalujának, az ötvöskónyi vén hársnak a története is regénybe kívánkozik: 10,7 méteres törzskerületével ez Somogy megye legvastagabb egytörzsű fája, magassága és lombkoronájának átmérője is 20 méter körüli. A helyiek szerint e hárs egyike annak a hétnek, amelyek egykor a hét magyar vezér emlékét őrizve álltak a faluban. Egy legenda szerint maga Koppány vezér ültette, másik azt tartja, hogy a tatárjárás idején IV. Béla király is megpihenhetett alatta, az Adria felé menekülve. A legendákkal ellentétben a fa korát 300–400 évesre becsülik. Az 1900-as évek elején a fába villám csapott, belsejének egy része kiégett, törzse szétnyílt.

Az 1930-as években a kastély akkori tulajdonosai, a Chernel család tagjai állítólag a fa hatalmas odvában bridzseltek – erre a történetre a magyar bulvársajtó is ráharapott, Takács Mártontól is egyszer azt kérték, hogy a fa odvába bújva kártyázzanak, akár a nagyurak, így éltetve tovább a fát övező hiedelmeket.

A dendrománia olyan elfoglaltság, amely a mendemondákhoz újabb meséket, élményeket sző, hiszen nem az íróasztal mellett folyik a terepi munka, sztorikból és kalandokból kifogyhatatlan a kutató.

– A legjobb sztorik valahogy mind Szabolcsban történtek meg velem. Tunyogmatolcson, a gátőrház udvarán van egy nagy platán, amit neveztek az Év fája versenyre is, gondoltuk, odamegyünk, megmérjük. Szakadó hóesésben érkeztünk, igen ám, de nem volt otthon a gátőr, a két kutyája őrizte a ház udvarán, a sarokban álló fát. Mindent fel tudtunk mérni, csak a lényeget, a kerületet nem. Odáig nem szoktam elmenni kutatásban, hogy átugorjam a kerítést. Nem maradt más megoldás, mint hogy papírra felírtam, ki vagyok, mit szeretnék.

A postaláda hiányzott, mégis, hogy oldjuk meg, hogy megkapja? Szendvicsünkről leszedtük a celofánt, abba csomagoltuk be a papírt, és bedobtuk. Ám mivel kajaszaga volt, a kutyák megcsócsálták. És képzeljék el, eltelt két hónap, elolvadt a hó, és sepregetés közben a bácsi megtalálta a cetlit. Megszárította, éppen el tudta olvasni az e-mail-címet – a fát ezek után megmérte, elküldte: 800 centiméter. Még most is könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok.

A hajnali induláskor vonuló vadak látványa, a sötétbe boruló erdő neszezése vagy épp a kullancs, az eső, a megáradt patakban elmerülve átázott ruha mind-mind hozzátartoznak a terepi kutatáshoz. Egyszer Gemencen, az ártéri erdő közepén a túranadrág egyik zsebében úgy kikapcsolt magától a térkép szempontjából nélkülözhetetlen okostelefon, hogy már a PUK-kódot kérte. Véget is ért a munka, nagy nehezen sikerült visszatalálnia a szekszárdi „civilizációba”, ahonnan egy kölcsön telefonnal fel tudta hívni a feleségét a szükséges infóért. Vajon a kutyák mellett mi a legnagyobb próbatétel? Hát „azok a nemtörődöm tulajdonosok, akik semmiféle, fával kapcsolatos teendőt nem hajlandók elvégezni, akik legszívesebben kivágnák őket”.

Takács Márton a 11 éves kutatómunkában nem a legnagyobb fákra emlékszik vissza a legszívesebben. Az eldugott, tanyavilági fákhoz fűződő élmények a maradandóbbak, az, amikor sokat kell menni ahhoz, hogy megtalálja a helyet, amit keres. Az Alföldön több ilyennél járt, elhagyott kastélyparkok, vagy településhez nem is köthető, nehezen fellelhető fák tartoznak a kedvencei közé. Szokolya mellett is van egy ilyen, negyedszer indult neki, mire végre megtalálta. Egy fánál 15 percet tölt az ember, mindent fel lehet mérni ennyi idő alatt, viszont a hozzájuk vezető út legalább olyan fontos, mint a puszta tények.

A dendrológus – szülőfaluja fája mellett – legkedvesebb fájához is rögös úton jutott el. A balkányi óriás mamutfenyőhöz egy kietlen, fáradságosan járható földúton érkezett meg. A terület egy valamikori uradalom része volt, az akkori kiskirályszámba menő földesúr dúskált a gazdagságban, és híres volt arról, hogy szeretett behozni idegen, egzotikus fákat. Így került oda ez a mamutfenyő is, díszítő jelleggel. 300–400 évvel ezelőtt ültették oda, majd elhagyták az uradalmat. Senki nem zavarta, háborítatlanul nőhetett a falu külterületén.

– Képzelje oda ezt a botanikus kertet, ahol kerítések nélkül, szabadon jár-kel mindenki. A terepi kutatási napjaimba igyekeztem sok fát bezsúfolni, hogy ne kelljen sokszor visszatérni egy tőlem távoli vidékre. De ez a hely olyan volt, hogy ott meg kellett állnunk! Megtaláltuk a fát, és képzelje, odasétált hozzánk egy csikó. Néztünk egymásra a barátommal, és azt mondtuk, ez méltó hely a fotózkodásra, pihentünk, ettünk. Az eldugott helyen még a nap is pont úgy világította meg a fát, hogy ezzel a legjobb látószöget nyújtotta.

A kutató édesapja gyakran poénkodik azon, hogy fia az utolsó településre is emlékszik. Kétségtelen, hogy ezzel a munkával együtt járt egy olyan Magyarország-ismeret is, ami legföljebb az országos kéktúrával mérhető össze. Takács Márton azonban nem állna meg az országhatáron: volt egy olyan terve is, hogy az elcsatolt területek nagy fáit járja végig és méri fel – viszont a fizetése nem igazodott a ma már 479,90 forintos benzinárhoz. Tapasztalata szerint az erdélyiek nagyon jól állnak a fakutatásban, náluk ugyan később kezdődött, de mára sokkal több fa szerepel a regiszterükben. A vidékies, érintetlen területeken más a mentalitás, mint ha egy nagy falu lenne az egész.

A kutatásból többek közt az is kiderült: a magyarországi fák mintegy 6 százaléka rossz állapotban van. Ám egy fa még akkor is nő, ha már megroggyant, ha villám csapott bele, ha kiégett. Ráadásul a dendrománközösség tagjai sokkal több új nagy fát találnak, mint amennyi kipusztul közülük. A múltunk és kultúránk egy szeletét hordozó matuzsálemek idővel akár közösségformáló erővé is válhatnak – igaz, a falvakban gyakoribb ez a fajta összetartás, ott, ahol egy-egy plébános, iskolaigazgató, erdész összefogja a famatuzsálemekkel kapcsolatos teendőket, pályáznak, mecénást keresnek a megmentésükre.

A gödöllői vadkörte üdítő kivétel, az egyetemi városban több zöldmozgalom is felkarolta. Az arborétum kijárata felé haladva búcsúzóul Takács Márton még felhívja egy érdekességre a figyelmünket:

– Ha jól látom, ott szemközt egy vadgesztenye áll. Az valamikor listás lesz. Már most sem kicsi, de a vadgesztenyénél még nem éri el a listaméretet. Ha ott hagyják legalább úgy 50 évig – Pósfai Györgyöt idézve –, egyszer csak „belenő a listába”.