Gólyales a kócsagok között

„Balaton-szelet? Elfogyott” – micsoda rossz hír a Kis-Balaton keleti kapujában! A vörsi Tüskevár ABC-be nem annyira a csoki, mint inkább a boltból, az üvegajtón át remekül leshető gólyafészek csábított az üzletbe. A templommal szemközti villanypóznára rakott fészekben Kele, a szóbeszéd szerint hazánkba évről évre elsőként visszatérő gólya azonban bentről sem került elő, a gólyalak a Tüskevárból is elhagyottan állt. Csak az ABC boltíves üvegablakára felmatricázott napszítta mása – babakelengyével a csőrében – kukucskált le a magasból. A templom előtt néhány füstifecske körözött.

– Járt erre mostanában az itteni gólya? – faggatnám tovább az átárazással bajlódó eladót, de a pillanat szemmel láthatóan alkalmatlan, egy vadidegen ornitológiai rajongásának nem fogja beáldozni az inflációt.

– Rég láttuk, vagy két hete, hogy nyoma veszett. De így szokta. Aztán előbb-utóbb úgyis előkerül – marad a falusi gólyafreskó a boltüvegen, egyelőre. Hát nem a tojásokon kellene üldögélnie már a tavasz közepén, ne­tán a fiókáknak hordani az ásóbékát, pockot, gyíkot?

– Teljesen változó, hogy mikor költenek a gólyapárok. Vannak, akik még csak mostanában érkeznek vissza Afrikából. Most a Kis-Balatonon a látogatóközpontban például a rétisasokat figyeljük, és van köztük olyan fészkelőpár, akiknek már nagyok a fiókáik, a másikban meg még csak a tojások vannak meg. Kora tavasszal ebben a fészekben is láttunk násztevékenységre utaló jeleket, de aztán mintha ez abbamaradt volna – erről már Miklós Marianna, a Kis-balatoni Látogatóközpont turisztikai vezetője mesél a vörsi talpasház udvarán, a régió múltjába repítő szinte egyetlenként épen megmaradt építészeti csodájában.

A múltba tévedve egyre nagyobb csodának tűnik, hogy e vidéken nem csak megmaradtak, de országos hírre is szert tettek a gólyák. Az 1700-as évek végén épült tájház ugyanis nemcsak a korszak ökológiai adottságaival állt szoros építészeti összhangban, hanem a XVIII. század gazdasági szigorával is: az arra adott válasz nem kevés paraszti leleményről tanúskodik. Abban az időben elterjedt volt az ablak- és a népnyelven cakónak is nevezett madarunk szempontjából is érdekes kéményadó, amire az „adócsaló” vörsi parasztok a mocsaras, lápos vidéken elterjedt, hatalmas tölgyfa cölöpökre emelt házaikat ablakok és a fészekrakásra is alkalmas kémények nélkül építették meg.

Erről már a tájház gondnoknője, Marika mesélt nekünk, aki körbevezetett a 300 éves épületen, melynek füstös konyhájában a ház lelke, a kemence állt – kémény nélkül. Mindenesetre azért, hogy a vörsi Kele legendává váljon az egykor kéménytelen vidéken, Fekete István író és Gulyás József, a jó fizetésű halászból a gúnyolódás alanyává lett kócsagőr tett talán a legtöbbet a XX. században. Az első magyar kócsagőrről szóló könyvet, amelyet kollégánk, Vass Krisztián írt a saját dédapjáról – még megcsodáltuk a füstös konyhában.

Majd Miklós Ma­rianna autójába ülve – a Kápolnapusztára szánt 52 két darab agyag fecskeodúval egyetemben – az irányt a vörsi temető felé vettük, ahol a magyar természetvédelem megalapítójának számító Gulyás József ténykedésének 100. évfordulójára a közelmúltban az Agrárminisztérium saját költségén felújított síremlékhez látogattunk. Az, hogy a kócsag a magyar természetvédelem címerállata, egyúttal Magyarország első védett élőlénye lett, Vörshöz köthető. A kócsagőr domborművénél a természetmérnök a száz évvel ezelőtti áldatlan állapotokról is mesélt.

– Akkoriban, hogy mentsék a még menthetőt, 1922-ben az országban elsőként kócsagőrt állítottak a kis-balatoni kócsagtelep őrzésére. A nagy kócsag aggasztó helyzete és a hazai madarászok közbenjárása a nyugati országok madarászait is mozgósította, akik segélyakció­kat indítottak a magyar kócsagok megmentéséért. Hollandia például anyagilag is hozzájárult a kócsagőr havi fizetéséhez. 1921-ben, akkor, amikor Gulyás József elkezdte a munkáját, már csak mintegy 20 kócsagpár élt a Kis-Balatonon. A madarat nemcsak a dísztolla miatti vadászat, hanem a vízszabályozás hatására megcsappant élőhelyek hiánya is veszélyeztette. Zalaváron ráadásul szokás volt a legények körében, hogy férfiasságukat fitogtatandó, a tojásokat ellopták. A madarak nem bírták a zavarást, inkább elmentek.

A Budapesti Hírlap 1929. szeptemberi száma riportot közölt a Kis-Balatonról, amelyben az újságíró Diószeghy Miklós kalauza Gulyás József kócsagőr volt. A kérdésre, hogy miért is lett kócsagőr, a vörsi halászmester így felelt: „Hát, bizony, Vörsön, a faluban, csúfolnak is érte. Nem tudják ésszel felfogni, mért kell a kócsagra vigyázni, mikor az se nem liba, se nem csirke, sem ennivaló jószág… Kevesebb szép lesz az életben, ha kipusztulnak ezek a madarak. Mert azt mondják Pestről az urak, hogy kipusztul.” Ma már őt tekintik az ökoturisztika és az aktív természetvédelem egyik úttörőjének. Az elmúlt évszázad alatt mára 1800–3000 párra nőtt a kócsagok száma e területen.

A mi kalauzunk, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park (BNPI) munkatársa, Miklós Marianna két éve került a Kis-balatoni Látogatóközpont élére, a turisztikai központ madarásztúráin a látogató ővele indulhat madárlesre a szigorúan őrzött és védett területre, a berek vadregényes világába. A háromórás természetjáró programon a Kis-Balaton vidékén költő mintegy 270 madárfajból kis szerencsével sok égi vándorral megismerkedhet a látogató.

– Az ilyen jellegű programokra manapság nagy az igény és az érdeklődés, és most már tényleg szép számban lehet látni madarakat. Bár szépen épül a bicikliút, Balatonberénytől el lehet jönni két keréken Vörsig, majd tovább Kápolnapusztáig, mégis, aki ide vetődik, annak ezen a területen a madarászkodás számít az egyik slágerprogramnak. Érkezett már látogatónk az ország másik feléből, Miskolcról, de külföldről is jönnek, Angliából, Németországból olyanok, akik különösen azokra a madárfajokra kíváncsiak, akik már náluk nem költenek, de itt fellelhetők.

Hogyan alakult az itt fellelhető madárfajok állománya? Az összkép vegyes. Miklós Marianna tapasztalata szerint akadnak olyan madarak – ilyen a kócsag, a lúd, a rétisas vagy épp a parlagi sas is –, amelyeket régebben erőteljesen mérgeztek és zavartak, de mára, a természetvédelemnek köszönhetően, növekedésnek indult az egyedszámuk. Ide sorolható a fehér- és a feketególya állománya is.

Viszont léteznek olyan fajok, amelyek az éghajlati változásokat nagyon megszenvedik. A fecskéket megviseli a rovarok gyors eltűnése. A kanalasgém is az éghajlatváltozásnak kitett faj, tavaly nem csak a Kis-Balatonnál, de szinte országosan is sikertelenek voltak a költések. A szürke gém is megsínyli a vízszintváltozást, ha száraz időszakban alacsony vízállás mellett egyedei nem találnak olyan élőhelyet, ahol fészket rakhatnának, nincs elég táplálék számukra sem.

A Kis-Balaton egykor a Balaton tüdejeként szűrte meg a tavat tápláló Zala folyó hordalékos vizét. Az 1980-as években kezdődött, és 2014-ben fejeződött be a terület ökológiai állapotának helyreállítása. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park törzsterületének számító mintegy 150 négyzetkilométernyi terület kapujában, a Zala és a Hévíz-patak közötti területen 2020-ben nyílt látogatóközpont régi hiányt pótolt. Városlakókat zöldbe csalogató, kellemes ökotudatos dizájnnal, napelemmel és tanösvénnyel ellátott épület Fekete István Tüskevárának kapujában helyezkedik el, a szigorúan védett természeti terület bejárataként.

Ennek ellenére Miklós Marianna és kollégái terepi munkái során számtalanszor találkoznak a területen engedély nélkül tartózkodókkal, akik bringával, autóval, motorral, egyedül vagy társasággal érkeznek – intim pillanatokban kimeríthetetlenül gazdag a természet idilli öle. Megállapítjuk, néhány évvel ezelőtt a családommal együtt nagyjából mi voltunk az utolsó példány, akik biciklivel visszafordultunk a Belépni tilos! tábla láttán. Pedig a látogatás amúgy legálisan sem lehetetlen, igaz, naponta 80 érkezőt engednek be szakvezetéssel a területre.

– A Kis-Balaton páratlan természeti értékei miatt mindig is fokozott érdeklődés volt a terület megtekintése iránt, így például a Diás-szigetet egész évben, vezetett formában, de látogathatóvá tették. – A látogatóközpont vezetője igyekszik összeegyeztetni a turisztikai, gazdasági és természetvédelmi igényeket. Nincs egyszerű dolga. Bors Tibor üzemeltető két éve nyitotta meg a központ kapuit, a pandémia miatt kurtára sikerült nyári szezon ellenére is sokan érkeztek az interaktív tanösvénnyel ellátott látogatóközpontba. Az üzemeltető munkatársai a szigorú természetvédelmi előírások ellenére is változatos programokkal, változatos módon várják a természet iránt érdeklődőket.

A Hévíz-patakon 2,5 km-es kenutúrát tehetnek a Kányavári-szigetig, a Fekete István nyári „lakául” szolgáló Diás-sziget bejáratához pedig többek közt egy négy személyautót kiváltó elektromos járgánnyal, a BirdyCarral – és néhány személyautóból álló autós konvojjal – lehet eljutni, ehhez a szakvezetéshez csatlakoztunk. A sziget nincs messze az író emlékhelyét is magában foglaló természetvédelmi terület bejáratától, akár gyalog is kényelmes sétatáv a 2-3 km – ám amikor a gyerekek bottal kezdik piszkálni a fiatal békákat, érthetővé válik: a töltésen lassan végigvonuló napi egy autókonvoj talán kevesebb kárt okoz, mint a védett természeti értékeket rejtő területen végigtrappoló, öntudatlanul is óvatlan társaság.

– A BNPI vezetői úgy mondták, hogy ez a látogatóközpont azért épült meg, hogy a természetet közelebb vigyék a turistákhoz. Itt szinte mindent megmutatunk, ami kint, a természetben is látható: a kiállítótérben vetített film gyönyörű. Talán úgy, ahogy a mobilra meg az ásványvízre rászoktak az emberek, valószínű, hogy előbb-utóbb nem akarnak kimenni a természetbe sem.

Vissza, Vörs felé már másik útvonalon döcögünk az 52 agyag fecskeodúval együtt. Fekete István idejében, az '50-es években még egy 2-3 km-es, nádason átvezető gyalogút vezetett a faluba, ahová az író gyalogszerrel járt be, a templomba vasárnaponként és az ABC-be. Mára az ösvény eltűnt, a lápos, mocsaras foltok jó része kiszáradt, itt-ott nádasok kévébe dőlve – az avas nádat könnyen támadják a gombabetegségek, leromlik és megritkul, ám vágás után gyorsan regenerálódik. Töltések és mesterséges csatornák mentén huppan az autó. Lestük az úton a gilicét, helyette a távolban kecsesen, szemérmesen tovalibbenő kócsagok, hattyúk, ludak.

A faluba délután fél négy körül értünk vissza. Még egy pillantás a gólyafészekre – se egy farktoll, se egy éhesen tátogó fióka feje nem bukkan elő a magasból. Mígnem a falu locsolókocsijánál, a tűzoltómúzeum előtt egyre hangosabban suhogó szárnycsapásokkal hatalmas fehér madár húzott el felettünk, a tölgyes felé véve az irányt. Kele volt vagy sem, ki tudja, a gyűrűn ez állt: H677? Vagy netán H877, H67T, H87T. – Máris 4 madár lehetséges. Sajnos nem tudom kódolni – érkezett a válasz a Madárgyűrűzési Központ munkatársától.

– A mon­dással ellentétben ugyanis a gólyafos nem a levegőben végezte, hanem a gyűrűn, sokáig mardosva a fémet, így nem lett a megfigyelésünk teljes értékű rekord a gyűrűzési adatbázisban.