Gémkapocs

Természetőrzésünk, madárvédelmünk és vízszabályozásunk történetének lapjait gémkapocsként fűzi egybe a kis-balatoni kócsagőr históriája. Állami természetvédelmünk bölcsője ugyanis majdnem a haszonelvű környezetátalakítás áldozata lett a múlt században. 

A neves orintológus, Chernel István (1865–1922) már 1899-ben így fogalmazott: „Szemlátomást pusztul, fogy szárnyas népünk, mert a kultúra elvonja tőlük az életföltételeket, megsemmisíti lakóhelyeiket. Az ősmocsarak megszűnnek, a nagy kiterjedésű lápok, mocsarak, semlyékes területek elasznak, vadvizeinket mesterséges mederbe szorítja a mérnöki munka; a fölösleges vagy kényelmetlen állóvizeket, tavakat lecsapoljuk; kiöntések, rétségek, óriási kaszálók, nádságok, zsombékos ingoványok, tóságok helyén, ott, a hol még pár évvel ezelőtt különböző gémek, kárókatonák, batlák, sirályok stb. fészektelepei állottak, ahol a gödény fogta a halat, ahol a daru és kócsag házi békéjét élvezte, ma az ekevas hasogatja a barázdákat (...).”

Abban az esztendőben, amikor munkába állott Gulyás József (1872–1954), az első magyar természetvédelmi őr, védőgátak közé szorították a Zalát. A folyót, mely átszelte a madártanyás mocsarat. A töltéssel 1922-ben a Kis-Balaton utolsó vízfoltját is kettészelték: a Vörsi-vízre és Zalavári-vízre. Elkészült a nádrengeteget kiszárító csatornahálózat. A kékség összezsugorodott, ám a munkálatok nem folytatódtak tovább. A gémek birodalma haladékot kapott. 

Bő, részletes és irányadó kötet jelent meg az agrártárca égisze alatt 1929-ben. „A magyar vízimunkálatok története 1867–1927” címmel. A kiegyezés utáni hatvan esztendő vízimérnöki munkáit elevenítette fel. Igaz, a Magyar Mérnök és Építész Egylet kiadásában még 1928-ban megjelent „Technikai fejlődésünk története 1867–1927” című könyv egy részének különlenyomata volt. Ám Mayer János miniszter kiadásában emelkedett állami rangra. A politikus előszava fohásszal zárult: „Adja az Isten, hogy Magyarország a legközelebbi évtizedek programjának a megvalósítására is meghozhassa a szükséges áldozatokat.” Az egyik szerző, Tomka Emil mérnök e jövő feladatok közé számította a megkezdett, de még be nem fejezett munkálatok folytatását. Köztük a Kis-Balaton lecsapoló társulat tevékenységét. Melyek „(...) Károlyi Sándor kartársunk tervei szerint indultak meg, és előreláthatólag már néhány év alatt befejezést nyernek.” Nem így történt. 

A kormánysajtó a tájegység korai halálhírét költötte: „ A KIS-BALATONT, vagyis a Keszthely és Balatonszentgyörgy között elterülő hatalmas, mocsaras, lapos területet lecsapolják, hogy termőföldet csináljanak belőle. A Zala folyót használják erre a célra, melyen a vadvíz eltávozik a Balatonba. Ezt a lehetőséget pedig úgy érték el, hogy a folyó medrét kikotorták.” A Függetlenség című napilap 1944. augusztus 17-i elsietett „nekrológja” idő előtt temette a tájat. A nemzetközi jelentőségű vizes élőhely végül is megmenekült az emberi beavatkozástól. S aztán 1951-ben bekerült a természetvédelmi törzskönyvbe.