Homokbuckák hajlatában

Lágyan üli meg az ősz a homokbuckák hajlatát. A löszdombos Tápió-vidéken járunk. Ahol a Duna–Tisza köze, a Tiszántúl és az Északi-középhegység összeér. Látva, hogy hajdani Vadvízországunk a múlté lett. A Kárpát-medence zabolátlan kékjét csapra verte az ember. Menteni a menthetőt: ez korunk nagy kihívása. Ezzel birkózik errefelé a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság. Negyedszázada, mióta létrejött a Tápió–Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet.

E küzdelem újabb állomásához érkezett: befejeződött a Pannon homoki élőhelyek fejlesztése című pályázat. Erről adott számot az állami természetvédelem Tápióbicskén. Rácz András szakállamtitkár tudatta, hogy e projekt a Tápió menti homoki élőhelyek ökológiai állapotának javítására fókuszált. Ötezer hektáros területen, ahol – mint mondták – Szelídvízországért folytat küzdelmet a nemzeti park. Erről szól 2022-es mozgóképük, Szelíd lépések a Gerje-Perje síkon címmel. Vöröslábú cankó is felvillan a vásznon, a környék egyetlen cankófaja. A gólyatöcs is szabadon bóklászik a kamera előtt. S végigpásztázza a környék jellegőrző munkálatait. Aztán megelevenedik a képzeletbeli táj. A valóságban is. Kengyelbe kapunk. Terepjáróval tartunk oda, ahol tavasszal a magyar zergevirág sárgul, s gyurgyalag fészkel. Utunk mentén sok-sok őszi kikerics virít. Hazánkban fokozottan védett. Őszi túrák kedvelt látványossága e növényi sokadalom. Nádas, gyékényes, sásos foltok kísérnek minket. Nedves rétek szélén baktatunk, aztán odébb ránk köszön a pókbangó, míg felettünk szürke gém szárnyal. A szorgos menyétféle is nyomot hagyott. Hódgátra lelünk. Sekély vízben építi a hód, hogy kotorékának bejárata rejtve maradjon.

A Tápióság határában zötykölődünk tovább. Vidra Tamás nemzeti parki tájegységvezető kalauzol bennünket. Megállunk a száraz meder mentén, bevesszük magunkat a zöldbe. A partoldal felfedi az ódon múlt emlékét. A romantikusan szép Török-híd itt ível át a Gombai-patak fölött, hol az egykori sóút szegte a vidéket. Immár 1815 óta. Az 1700-as években ugyanis Erdélyből a sót a Tiszán Szolnokig hajókon szállították, majd szekéren, e sóúton Budán át egészen Kas­sáig vitték. Mai napig használatban van: nem védett érték. Pedig érdemes lenne megfontolni, hogy megóvjuk a jövendőnek. Pillérei közelében nézzük meg az új zsilipet, amely a vízkormányzásban segíti a természetvédelmi őrök munkáját. Aztán Tápióbicskére megyünk, ahol felkapaszkodunk a Sajgóra. Innen belátni az egész vidéket. Tájhatáron állunk: az Északi-középhegység déli nyúlványán nézünk körbe. Alattunk széles nyújtózással terül szét az Alföld síkja. Messze látni a magyar rónán. Lent kuruttyol a Nagyrét la­pálya. 

Elgondolkodtató a nemzetipark-igazgató Füri András és szerzőtársa, Urbán Sándor költői kérdése. A Tá­­pió-vidék természeti értékei című 1995-ös kis kötetükben olvasható: „Az idillinek tűnő állapot csak halvány emléke a vízszabályozás előttinek. A megmaradt szép­ségek láttán fölmerül a kérdés, mi minden pusztulhatott el a kiszáradás és a gyepek feltörése során?”