Bogaras bölcsesség

Bogaras bölcs volt. Negyedszázada halott. A háború és a küzdelem írója, aki végigbogarászta az életét. Számos rovarfajt fedezett fel. A XX. század egyik legnagyobb alkotójának műhelyébe pillantunk be ez alkalommal. Időszerű leporolni a könyveit. Újból lőporszag terjeng, lapozzuk fel hát a könyves-muskétás Ernst Jünger (1895–1998) műveit. 

A nagy német gondolkodó sorainak akkordjait zúgják a szelek. Kardcsörtetés zajában se feledjük a Homokórák könyve (1954) mondatait: „Még a legapróbb virág is a végtelenben gyökerezik, s éppen vonzódásunk az, ami ezt felfedezi. A jelentéktelenség álca csupán.” 

Az első világháború önkéntese. Frontélményeiről szóló könyvével sikert arat. Acélzivatarban (1920) című opuszából is kihallik a natúra iránti szenvedély. A lövészárokból is meghallja a madarak trillázását, s a harcok tépte kiserdőből jelképet teremt: mérleg, melyen az ember súlya méretik meg. Csatatér a bomba tépte bükkös, ahol a tusa nemcsak az írót, de a természet zöldjét is megsebzi. Higgadt mondatokba szedi a pusztítás látleleteit. „Egy apró őszibarackfa, támasztékától megfosztva, segélykérőn nyújtja felénk karjait.” Ott, ahol lepkeszemmel figyeli őket az ellenséges felderítő repülőgép. 

A fiatal író 1923-tól két évig zoológiát és filozófiát tanul Lipcsében és Nápolyban. Diplomát ugyan nem szerez, ám rovarkutatói munkásságára több, általa felfedezett és róla elnevezett egzotikus fajta emlékeztet. Ismeretei mélyek, e tudás stílusát mégsem terheli. Természetleírásai nem vesznek unalmas aprólékosságba. A lejegyzett környezetről írt megfigyelései színesek, de sorait nem bonyolítja. Kerüli a rikító árnyalatokat. Pasztellel fest ugyan, mégis élesek figurái­nak kontúrjai. A márványszirteken (1939) című regényében is jól tetten érhető a kimért arányosság. Kritikusai „tartózkodóan hűvös nyelven írott prózájáról” értekeztek. Noha csak szenvtelen. De lehet-e rideg anyag az, amin ennyire átsüt a természet tisztelete? Hiszen e művében is jól elválik egymástól az idilli Marina földje és a barbárság világa. Egy térben és időben elképzelt mediterrán világ, s a vele ellenséges barbár horda. A vadak vezetője a környékbeli sötét rengeteg ura: a „főerdész”. Fenyegető árnya mind jobban szétterül a kultúrtájon, elbeszélőnk otthonán. A márványszirteken, melyek az antik hellén-római világ pogány derűjét idézik. „A kocsmákból és a borospincékből már csalogatón felzengtek a tollas madarak minket hívogató indulói – a tengelicék vékony, szúrós fuvolái, kuvikok rezgő citerái, a fajdkakasok hangos nagybőgői és azok a sivító verklik, amelyekkel a búbos bankák kísérték gyalázatos verseiket.” 

A pusztító erőszak azonban egyre terjed, s végül ráront a dolgos és termékeny tengerpartra. Tüzek gyúlnak, halál arat. A főhős hazája elenyészik. Száll a pernye, de ahogy a szerző fogalmaz: „Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen.”

Százhárom esztendősen távozott az örök Marina partjaira. Vele ment a XX. század. Fekete gránit sírkövüket egy tömbből faragták.