Őslényország - tourist

Rám vicsorgott. Meredező, éles kardfogakkal. Megindult felém, és ahogy közelebb ért, kieresztette a karmait. Mellső mancsával felém kapott. Félelmetesen villogtak a szemei, szinte megbabonáztak. De nem fagytam le a trópusi melegben, elhajoltam a csapás elől. Túléltem. Pontosabban átéltem a kalandot, a ­Miocén időutazás című négydimenziós film jóvoltából. A mozgókép évmilliókkal röpített vissza: a hajdani vadonba az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területén, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságba, ahol egykor a Pannon-tenger hullámzott.

Látogatásunknak jó oka volt. Befejeződött a „Folyóparti élővilág egykor és napjainkban” projekt a szlovák–magyar határon átnyúló együttműködési program elemeként. Célja a Duna–Ipoly menti szelíd turizmus vonzerejének növelése, a Novohrad-Nógrád UNESCO Globális Geopark geoturizmusának fellendítése. A fejlesztés zöme az Ősvilági Pompeji világhírű nyomfosszíliáinak megőrzésére és felmérésére, a Kiscsarnok felújítására, háromdimenziós szkennelésére és az ősvilág tudományos-rekonstrukciós bemutatására koncentrált. Olyan vizuáltechnikai eszközöket építettek be, amelyek bemutatják a valamikori élőhelyet és azt, hogy egy ősállat nyomából hogyan lehet rekonstruálni magát az ősi lényt. 

A zárórendezvényen Rácz András természetvédelemért felelős államtitkár az intézmény fejlődéséről is szólt. Beszédes adatokat osztott meg a közönséggel. Ezek szerint míg 1977-ben tizenöten, 2011-ben nyolcvanhárman, mára már csaknem százhatvanan látják el a megnövekedett nemzeti parki feladatokat. A 2010 óta tartó patrióta érában tehát megkétszereződött az itt dolgozók száma. 

Van itt látnivaló bőven. A hétmillió esztendős bükkábrányi ősfákat 2007-ben fedezték fel. Ipolytarnócon a leletből négy mocsárciprus és egy tengerparti mamutfenyő maradványait őrzik. Különlegesen páratlan tünemények, hiszen eredeti formájukban és faanyagukban, álló helyzetben maradtak fenn. Nem kövültek meg. A bemutatóhelyen kiállítás emlékezik az ipolytarnóci ősfa első tudományos leírójára, Kubinyi Ferencre (1796–1874), és időspirálba is csábít. A vitrinben cápafog fehérlik. Itt leste zsákmányát a Charcarodon megalodon, mely kétszer nagyobb volt, mint a mai fehér cápa. Ha bent végeztünk, irány a Borókás-árok Geológia Tanösvény. Festői út kanyarog felfelé. Kövek csendje és fák halk nesze közt lépdel a régmúlt. Túránk végén kihalt állatok hűlt lábnyomain térünk vissza a jelenbe.

Az ősmaradványok nyomában című 2016-os opusz első kötetét forgatom. Előszavát a kiadó, azaz a nemzeti park igazgatója, Rónai Kálmánné jegyzi. Ebből idézek: „Az Ősvilági Pompejinek is nevezett lelőhely az alsó-miocén korból származó, 17–23 millió éves, világhírű kövületeket tartalmazó klasszikus földtani alapszelvény, amely az őskörnyezetét elpusztító, egyben óvón betemető vulkáni katasztrófának köszönhetően bolygónk természeti örökségének része. (…) A tudomány fejlődésével újabb és újabb rejtélyekre derül fény, régi elképzelések átértékelődnek, és izgalmas új fejezeteket nyit a megismerés, melyet ösztönözni érdemes.”