Segítőt kapott a magyar ranger

A természetvédelmi őrök napja – július 31. – előtt tisztelegve írom e sorokat. Száz esztendővel ezelőtt a zöldszakma még gyerekcipőben járt. Azazhogy „papucsban”. Ám nem lábbeli volt az: így hívták a lélekvesztőt, melyben első természetvédelmi őrünk a Kis-Balatonon evezett. Gulyás József (1872–1954) jobbára egyedül állta a sarat, immár két esztendeje. Ám 1924-ben új segítőre lelt. Ettől kezdve Warga Kálmán (1881–1971), a Magyar Madártani Intézet munkatársa is vele tartott a lápra. A kutató ezután – egy év kivételével (1926) – egészen a II. világháború végéig teljesítette hivatását kollégájával, vörsi szállásadójával. 
Az I. világháború alatt félbeszakadt természetvédelmi mozgalom Nagyatádi Szabó István (1863–1924) földmívelésügyi miniszter működése idején éledezett újra. A tárcavezető 1924. február 24-re hívott össze értekezletet ez ügyben. Az összejövetelen sürgették a természetvédelmi törvény megalkotását. Áttörés nem történt, hiába ült össze a testület októberben újra. 
Tavasszal Szemere László (1884–1974), a madártani intézet szakelőadója a Természettudományi Közlöny 1924. 03–04. számában megelégedéssel nyugtázta: „A külföldi és honi adakozásokból begyűlt pénzösszegből (kócsagalap) a Madártani Intézet állandó kócsagőrt alkalmaz a Kisbalatonon. A kócsagőr szolgálata továbbra is biztosítva van, sőt arra is van kilátás, hogy a Földmívelésügyi Minisztérium a kócsagőrt mint állami alkalmazottat fogja alkalmazni." Így is lett két év múltán. 
Bársony István (1855–1928) a természetpróza első mestere volt. „Ideálom a felséges természet" – vallotta. A Magyarság című napilap augusztus 3-i számában foglalta össze és népszerűsítette a madártani intézet természetvédő kiadványa, az Aquila három évtizedes történetét. Az írás hosszan tallózott az évkönyv írásai között. A neves ornitológus, Schenk Jakab (1876–1945) írását is összefoglalta a Kis-Balatonnál megfogyatkozott „hófehér tündérmadárról”, a kócsagról. Az író a tudós írásának közérthető rezüméjét adta: „Az örökös üldözés folyvást ritkítja, lelketlen kapzsi puskások még a fiatal példányt is derüre-borura lelövik, ha alkalmuk van rá; pedig az élete első évében még nincs is meg az a szép kócsagtolla, amely annyira kellett valamikor a kalpagok forgójára. De kell ma is a nőknek, akik beérhetnék szép fácántollal is. Mint ahogy mindent elront a civilizáció, ami őstermészet: elrontja a lecsapolásokkal a kócsagtenyészet lehetőségeit is. A tavalyi avasnádat, ahol a sűrűség közt jó fészkelő helyet talált a kócsag, felégetik. A remek madarat örökösen zaklatják. Mindenütt tojásszedők és orvvadászok garázdálkodnak.” 
A szerző fő célja a segítő szándék, eszköze pedig a tettekre sarkalló figyelemfelkeltés volt. Kiderül ez az alábbi sorokból: „Mindent el kell követnünk, hogy ennek a kiváló folyóiratnak a fenntartása és az évkönyvnek kiállithatása biztosítva legyen. (…) A természetismeret hiánya amúgy is egyik fogyatkozása még »müvelt« társadalmunknak is. Az Aquila pedig igazi kincsestára a magyar természetismeretnek. Megérdemli a legnagyobb érdeklődést és támogatást anyagi és szellemi értelemben egyaránt.”