Beregi báj, szatmári szép

Tollfülei befelé kunkorodnak. A fa ágai közt telelő erdei bagoly ücsörög. A magasból tekintget a mélybe. Talán a kisrágcsálók gazdag városi terítéke vonzotta ide. S természetes ellenségei sem csapnak le rá héja vagy parlagi sas képében. Merthogy nem erdőben, hanem Rákóczi Ferenc tarpai lovasszobra közelében lessük egymást a tollassal. Átellenben a református templom freskóján küzd Szent György a sárkánnyal. Az ajtó fölött pedig a szörny kőbe vésve őrzi Erdély hajdani urainak, a Báthoriak címerpajzsát. A Nyírség-Szatmár-Bereg Tájegységben. A történeti Bereg vármegye nyugati csücskében.

A közelben kanyarog a Tisza. Észak-keleti határfolyónk egy rövid szakaszán állok. Az elcsatolt Kárpátalja földjét nézem. Ahol kiveszőben a Nagyságos Fejedelem fekete sasmadara és a turul. A túlpartról pedig hideget hoz a december. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság tájegységvezetője kis dobozt vesz elő. Habarics Béla kavicsban talált cserépedény-maradványokat mutat. Könnyen honfoglalás-kori emlékekre bukkanhat az ember, mondja. Homokpadba ültetett történelem, mondom én. A víz gyorsan szalad. Mi is hajtunk tovább.

Forgassuk tovább a tarpai szárazmalom nagykerekét. De ne őrlődjünk azon, hogy a hatból már csak ez az egy áll. Itt, a kurucok egykori otthonában is telik-múlik az Idő. A 154 méteres Tarpai-Nagyhegyen is. Korszerű borospince, présházak. A romvulkánt kőbányával csonkolta a tizenkilencedik és huszadik század embere. Fájó tájsebet okozva ezzel. Ám gyógyírként hat, hogy a hegytetőre hágva mostanság is ellátni egészen Beregszászig. Sőt, egészen a Kárpátok vonulatáig. A lefelé vezető úton ragadozó madár siklórepüléssel kísér minket. Alighanem vörös vércse lehet, a sziklaoldalban szokott költeni. Védett állat. Ahogy az itt élő beregi futrinka és a keresztes vipera is. Sem a csúszó-mászó, sem a ritka rovar nem fedi fel a bájait ez alkalommal.

Sebaj. Zöld egyenruhás természetvédelmi őrünk szellemi szilvapálinkára csábít. Vele tartok. Indulunk Szatmárba, a szőke folyón át Nagyarra. A faluban koptatta a tollat és a kupicát Petőfi Sándor. Megállunk a község határában, a költőről nevezetes kocsányos tölgynél. A szélestörzsű villámsújtotta tünemény halott. A legenda viszont él. Eszerint ugyanis az ifjú poéta itt vetette papírra A Tisza című versét: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” Ahogy beérünk a település központjába, a ranger a Luby család sárganemesi kúriájára mutat. Ahol vendégül látták a rímfaragót hajdan. Baráti körben, a virágzó rózsalugasban.

A Táj-egység című 2022-es kiadványt forgatom. Alcíme: 40 éves a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet. Igazgatói köszöntőjét e terület zöld gazdája, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság vezetője, Medgyesi Gergely Árpád írta. Búcsúszóul ebből idézek: „Immár 40 éve annak, hogy viszontagságos körülmények között (...) megalakult a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet. A kor neves szakemberei, hivatásos természetvédők és lelkes természetrajongók törekvése kellett ahhoz, hogy a Bereg-Szatmári-sík joggal féltett értékei egységes védelmet kapjanak.

Vass Krisztián