Száz éve történt

Fehér nagykócsagok köröznek a magyar tenger mocsarában. Biztonságban vannak az orvvadászoktól. Három esztendeje már, hogy munkába fogott hazánk első természetvédelmi őre. Gulyás József (1872–1954) a Kis-Balatonon őrzi a pusztuló gémtelepeket. Távol tartja a dísztollakra epekedőket és a madártojásokat szedő környékbelieket is. Holland és magyar adományokból fizetik, legalábbis 1925 végéig,­ amíg van rá keret. Vajon mi lesz utána? 

De ne rohanjunk így előre! Még megkapja jussát az első pannon ranger, ropogós koronában. Messze az év vége. Tavasz van, március tizenkettedike. Szigethy Károly balatonmáriafürdői szállótulajdonos lírai hangvételű előadást tart Nagykanizsán. A Diás-szigetről így szól: „A maga csendjében, némaságában egy pompás kis hely, eltakarva az egész világtól, távolról csak a vonatok dübörgése, kellő légáram esetén a keszthelyi harangszó jut csak ide a külső élet zajából, s a rendkívüli vízimadártömegek felreppenése, s lármája, a bibic-visongás az itteni magány zenéje.” Milyen szép is ez a megidézett rámás nyugalom! A tollasok osztályrészéül­ azonban más jutott: „Többször jártam itt vadászni, zoologizálni a földrajzi bizottságbeli társaimmal; itt látni egy napfelkelést, hát, kérem, az egy pazar kép; a páradús levegő fénytörése a kelő nap sugaraiból oly színpompát nyújt, aminőt ezenkívül még nem láttam.” Ott, ahol a Zala folyó a Balatonhoz ér. 

Tűnt puskás idők, gondolhatta a strázsáló kócsagőr, mikor a torkolatnál ladikba szállott. A Kis-Balaton tervezett madárrezervátumában immár nem röpködnek golyók a levegőben. Ám e terület határán alig túl – valaki meghúzza a ravaszt. Ősszel puskavégre kapja nemes gázlómadarunkat. Gulyás József posztjától nem oly messze, a ma Bárdudvarnokhoz tartozó Bárdibükkben. Kitömeti és egy fegyver­kereskedés kirakatába rakja. Monumentumot állít magának a trófeát ejtő büszke balgaság. 
De nem osztatlan az efölött érzett öröm. Sárgulva hullajtja lombját az október, mikor üzenő „levelet” küld a törvénytisztelő vadásztársadalom. Legalábbis annak alkalmi postása, a Vadászat című közlöny. A madártani központ és az illetékes hatóság figyelmébe ajánlva e somogyi esetet: „Az az érzésünk támadt, hogy Somogy, Bárdibükk valahol mélyen lent a Balkánon fekszik, ahol nem tilalmazza sem miniszteri rendelet, sem törvény a kócsagok vadászatát, mint Magyarországon. (…) Őszintén elcsodálkoztunk azon a naív tudatlanságon, amely a teljes tilalom alatt álló kócsagot a legjobbhiszeműen lelövi, kitömi, kirakatba állítja és a lapban publikálja.” 

Ebben az esztendőben a közeli Kis-Balaton nemzetközi hírű, neves amerikai ornitológust lát vendégül. A nagy természetvédő, Thomas Gilbert Pearson (1873–1943) 1925-ben immár másodszor is beveszi magát a vízivilág nádrengetébe. És házigazdája, Gulyás József is tovább dolgozhat. A jövedelmét biztosító alap év végére ugyan kiürül, ám 1926-tól a Földmívelésügyi Minisztérium kötelekében folytatja kócsagőrségét.