Szemlő-hegyi szemrevételezés

Budapest nemcsak hazánk, de a barlangok fővárosa is. Nincs hozzá hasonlatos metropolisz. Egyik legértékesebb ilyesfajta természeti kincsét a Szemlő-hegy mélye rejti. Óbuda és Viziváros közé ékelődve. 

A fogadóépület a Szemlő-„rög” oldalában bújik. A támfalas építményen keresztül jutunk a barlangba. Az itt látható tárlat bemutatja a barlang felfedezője, dr. Kessler Hubert (1907–1994) életútját. Ő volt a hazai barlangterápia kezdeményezője és megalapítója. A kiállítás lényegre törő tömörséggel foglalja össze a tudnivalókat. Itt olvasható: „Az Óriás-folyosó a barlang legtágasabb folyosója. Főiránya egybeesik a hegy főbb törésvonalainak és a mészkőrétegek repedezettségének irányával.” Így is van. Haladjunk befelé! 

A közeli Pálvölgyi-barlanggal úgy hasonlítható össze, mint egy prémes állat húsa és a bundája. Az előbbi anatómiáját megnézhetjük a hentesnél, az utóbbit, azaz a külcsínt pedig a szűcsnél. Ebben az összevetésben a Pálvölgyiben az anatómia dominál, a Szemlő-hegyiben a díszítés, a szépség, amivel a natúra bír. 

Az efféle tünemények egy része, a „borsókövek”, „brokkolik” a levegőben lebegő páraszemekben lévő mészből építkeznek. Míg az ugyancsak mészből álló „karfiolok” a hasadékokat egykor kitöltő meleg vizű tavak víz alatti részén váltak ki a falakra. A „karácsonyfák” és az aljzat mészlemezei meleg vizű tó felszínén megjelenő mészhártyából alakultak ki, a cseppkövek anyaga pedig a felszínről leszivárgó vízben oldott, és a barlang légterében kiváló mész. Így magyarázza nekem a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság szakvezetője. 

Aki most megmutatja, milyen a fények nélküli természetes környezet. Régi hagyomány ugyanis, hogy egy időre leoltják a lámpát a túrák alkalmával. Most is így volt ez. Végtelennek tűnő sötét csendbe veszett minden érzékszerv. Mégsem ijesztően rideg. Pedig fölöttünk öltögeti Anyósnyelvét a Ferencváros terem. A „Tű foka” természetes nyílás, úgy három méter magasságban. A Mária terem a karcsú felfedező, Szekula Mária (1908–1977) nevét őrzi, aki e szűk helyen át elsőként jutott be a Hosszú-folyosó nyílásába. Az ügyes fiatal lány öt évvel később Kessler Hubert felesége lett. 

Még további négy esztendő pergett le a naptáron, s szomorú hírt közölt az Új Magyarság. A napilap Természetjárás című rovata 1939 március 5-én megjelent száma közölte, hogy a barlang bejáratának tulajdonosa panaszosbeadvánnyal fordult a földmí­ve­lés­ügyi miniszterhez mint természetvédelmi hatósághoz, amelyben a barlang megfelelő őrzését és védelmét kéri. Nyolc éven át éjjel-nappal őriztette.

 „Az elmúlt napokban azt tapasztalta, hogy a lakattal lezárt barlangba az ajtó fölött lévő szellőztetőablakon át létrák segítségével ismeretlen tettesek két ízben is behatoltak, és lent, a barlangban a gipszképződményekben és más arragonit-képződményekben is igen nagy pusztítást végeztek. A képződményeket felhozták az udvarra, és azok nagy részét el is vitték.” Ez a múlt. Napjainkban nemzeti kincsnek kijáró tisztelettel gondoskodik róla az állami zöld szféra.