Színre bontás

Kék és sárga. Zöldbe olvasztja az ecset. A természet jelképévé, mely az ókor óta a föld hagyományos szimbóluma. A címertan a termékenység jegyében festi a pajzsra. A kék pedig az őszinteségre, míg a sárga a tiszteletre utal. A rongálók azonban nem a heraldika árnyalt nyelvén beszélnek. Akkor sem, ha Ukrajna dicsőségét zengik. Testbeszédük zagyva, e két nemes tulajdonságot nélkülözik. Csak színre bontják a natúra zöldjét. Elemeire szedik, mint hasadóanyag az atomot. Megmozdulásuk bomlasztó. Hatásuk pusztító. Ősidők óta léteznek. 

Amit más épített, lerontják. Vitatják a természet törvényét, felforgatják a társadalmi rendet. Otthontalanok. Nemzetköziek. Ezért gyökérmetszően károsak. Mindenhol ott vannak. Idén tavasszal a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságban jártak. Ezúttal nem turulszobrot fűrészeltek, mint az anyaországtól elszakított Munkácson. Nem. Az állami intézmény a közösségi médiában adta hírül, mire vetemedtek: „A napokban valaki vagy valakik úgy gondolták, hogy egy jeles helyre »helyezik ki« a véleményüket. Sajnos ehhez a Budai Tájvédelmi Körzet részeként védett Tündér-szikla csúcsát választották helyszínül. A szikla korábban is célpontja volt ilyen, graffititípusú rongálásoknak, de most, úgymond, szintet léptek, hiszen több négyzetméternyi élőhelyet tettek tönkre nem csak esztétikai szempontból. Mohák, zuzmók, páfrányok estek áldozatul a kék, sárga és fekete színű festéknek, és valószínűleg egy bennszülött, ritka védett növényfajunk, a budai nyúlfarkfű sem úszhatta meg a színesedést.” A bejelentés emlékeztetett arra is, hogy ezek a sajátos megjelenésű, karakteres sziklaalakzatok, egyedi sziklaformák élettelen természeti ér­té­keink­ közé tartoznak. Az élő természettel szemben nem megújulók, sajnos nem megújíthatók. 

Hívták Antal-sziklának, Vajdabércznek, Remete-sziklának, mielőtt a sejtelmesen légies lények szóba kerülhettek volna. Aztán körüllengték a környék minden szépségét, s Tündér-sziklává varázsolták a halandók száján. Nem csoda, hisz platójáról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő világra. És a hegyek karéjára. Nagy időket látott. A történelem szó megalkotója ugyanis maga is történelmet csinált. Nem pusztán nyelvi értelemben. Hiszen a költő Döbrentei Gábor (1785–1851) innen kiáltotta világgá a budai hegyek harminchét csúcsának, dűlőjének, völgyének németet váltó új magyar nevét. A naptár 1847-et mutatott. A Vajdabércz-címke sem változott, amit az evangélikus tanulóifjúság keresztelt el ily módon. Legalábbis, ahogy ifjabb Palugyai Imre Buda-Pest szabad királyi városok leirása című, 1852-es műve állítja. A nemzeti megújhodás korszaka volt, birtokát lélekben is visszavette a magyarság. A birodalompártiak akkor is bikolórra esküdtek. Csak schwarz-gelb, azaz fekete-sárga vásznat szorongattak büszkén. 
A XXI. században ugyanabba a rúdba kapaszkodnak. A kétszínűek kék-sárga lobogót lengetnek. Kétsávos országzászlót vagy sokcsillagos unióst. Noha a Budai-hegység fölött, a Tündér-szikla szirtjén, Du­natájon és Kárpátalján trikolórba öltözik a remény.