Két évszázad életéről mesél

Az első magyar természetvédelmi őr a Kis-Balaton gémtelepeit őrizte. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság a kócsagőr munkája előtt tisztelegve Gulyás József Emlékszobát avatott a felújított és részben új berendezést nyert Vörsi Tájházban. A mocsár menti községben, ahol a lápi pandúr élt. Az avatóünnepségen Rácz András beszélt elsőként a közönséghez. 

A természetvédelemért felelős államtitkár elmondása szerint azért is különleges ez a hajlék, mert egy olyan talpasház, amely az egykor itt élők, a Festetics családnak adózó halászok, pákászok, csikászok jellegzetes otthona volt. Tölgyfa gerendákból csapolt alapon vesszőfonatos falakból áll, amit sárral tapasztottak, majd meszeltek. A tető pedig a helyi alapanyagból, nádból készült kontyolással. A tájház közel két évszázad kemény, keserves paraszti életéről mesél. 

Valaha itt élt és dolgozott az első hivatásos kócsagőr, Gulyás József (1872–1954), aki 1922-ben állt szolgálatba: „Innen számítjuk a hivatásos természetvédelem kezdetét” – mondta. Aztán a helyi polgármester inspiráló lokálpatriotizmusát, s a nemzetipark-igazgatóság közreműködését a vörsi tájház megújulásában, amelyhez az agrártárca mintegy negyvenmillió forinttal járult hozzá. 

Bende Zsolt, a nemzetipark-igazgatóság vezetője arról szólt elsőként, hogy családi gyökerei Vörsig nyúlnak. Szívügye volt e fejlesztés, és szeretnék, ha a vörsi tájház egyik állomása lenne a még kiépülésre váró fogadóképes kis-balatoni idegenforgalmi célterületnek. Ennek lenne egyik jövőbeli állomása a Vörsi Tájház. 

Deák Tamás polgármester folytatni kívánja a közös munkát. Terveik szerint az alsó kertrészben egy kis tavat szeretnének létesíteni. A vízen a régi balatoni, egyetlen fatörzsből kivájt csónakja, a bödönhajó is fog ringatózni. Hiszen tudnivaló, hogy a múltban Vörs volt eme úszó alkalmatosság készítésének egyik központja. 

Erre az életmódra mutat rá az emlékszoba első része. Megismerhetjük a víz, a láp adományaiból élők világát. Gulyás József is halászmesterként dolgozott sokáig, ötvenesztendős korában evezett át a hazai természetvédelem terrénumába. Ez a zöld történet a kiállítás második állomása. A tájékoztató tábla utat mutat a múltba. „A telet leginkább Olaszországban meg Görögországban töltik. De itt nálunk költenek. A nemes­kócsag tehát magyar madár” – idézi a kócsagőr szavait­ 1939-ből. S láthatjuk a róla készült fényképeket is. Azt a keveset, amit megőrzött a világháborúsan, forradalmasan pusztító XX. század. Jóformán ennyi maradt utána tárgyi örökségül: hiszen az őt foglalkoztató minisztériumi intézet, a madártani központ épülete megsemmisült az iratanyaggal, dokumentációval együtt. Ezért életművét mai utódainak relikviáival pótolta a kiállító. A polcokon ott sorakoznak a Természetvédelmi Őrszolgálattal kapcsolatos anyagok, jelvények, szimbólumok és igazolványok. Zöld egyenruhájuk ott lóg a fogason. Hogy ily módon is köztünk legyen az idős, rőt bajszú vörsi ember, aki immár hetvenegy esztendeje átevezett az örök túlpartra.