Zoo mi szó

A zöldbe vágyók lelki szemei előtt nem a budapesti utcák szürke tömbjei ötlenek fel először. Noha nemcsak az ország, de a barlangok fővárosa is. S túl az „alvilág” kincsein: kis ligetek, allék és kertek lélegeznek itt. Mindez kevés, mondhatnánk, de e Duna menti urbánus sivatagban vár minket egy kies kis oázis. Zoo mi szó, ez az állatkert. Nagymúltú, régi intézmény. Ahol nemcsak a távoli, egzotikus flóra és fauna várja a kíváncsiskodókat, hanem az őshonos fajok is. 

A honi élővilág alakjait a kor ismert állatszobrásza is megmintázta. A bejáratnál, merthogy róla van szó, Maugsch Gyula (1882–1973) kútszobra fogad: az Elefántcsalád-plasztika. Ez már egzotikus témájú darab, illik a hely szelleméhez. Az egykor ismert művész eredeti tehetségéhez. Érdemes megidézni a felejtésre ítélt alkotó felfogását. A második világháború idején az Esti Újság 1940. május nyolcadikai számában ezt nyilatkozta: „— A művésznek minden munkát egyforma kedvvel kell elvégezni. A zsizsikes borsót és a kártevő rovart époly (sic!) lelkesedéssel formáltam ki viaszból, mint amilyen örömmel például a nagy parasztminiszter, nagyatádi Szabó István síremlékét véstem márványba Margó Edével, vagy ahogyan a Mezőgazdasági Múzeumban álló vagy a főváros rendelésére készített állatszobraimat faragtam ki nemes anyagokból.” Ez utóbbiak közé tartozik e főkapuval szemben található mű. Menjünk tovább. 

Vár ránk a Vízparti élet háza. „Miért éppen a kócsag?” teszi fel a kérdést címében a tájékoztató tábla. Majd így folytatódik: „Minden természetjáró jól ismeri az ovális táblát, rajta a kék körben repülő fehér kócsaggal, amely a védett területet jelzi. Azért éppen ez a madár lett a magyar természetvédelem címermadara, mert az első hivatásos természetvédelmi őrt hazánkban a nagy kócsagok védelmére alkalmazták 1922-ben a Kis-Balatonon. […] Gulyás József kócsagőr feladata az volt, hogy a még megmaradt madarakat és fészkeiket (akkorra már mindössze hét fészket) megóvja az orvvadászoktól és a tojásgyűjtőktől. [… Gulyás József síremléke a Balaton melletti Vörsön található.” Jó ezt látni, hiszen végső nyughelye e sorok írójának szorgalmazására nyert védettséget és formát. Épp öt esztendeje, 2021 őszén. A bronz dombormű Diénes Attila Munkácsy-díjas szobrászművész érdeme. 

A szabadban tovább sétálunk, az út mentén pedig a rákosi vipera megőrzéséről kihelyezett szöveg olvasható. Magyarország gerincesfaunájának legveszélyeztetettebb tagjáról szól a szöveg: „Hazánkban csupán három helyen, a Kiskunsági Nemzeti Park, a Fertő–Hanság Nemzeti Park és a Duna–Ipoly Nemzeti Park területén maradtak fent kislétszámú állományai.” Irány hát a Mérgesház. 

Csúszómászók lábatlankodnak mindenfelé. Üvegfal, üveges tekintet. S a fokozottan védett kígyó története világít a félsötétben. Eszerint a Herman Ottó (1835–1914) által 1892-ben Rákosmezőn talált állatok felkeltették Méhelÿ Lajos (1862–1953), a kor kiemelkedő zoológusának érdeklődését. Úgy találta, önálló rassz. Ám felszisszent, mikor felfedezését elvitatták. A tudomány mai állása szerint azonban: alfaj. A parlagi vipera síkvidéki alakja.