Népiek a zöldben
Kép: A népi irodalomban a természet a paraszti életformát, közösségi gondolkodást meghatározó tényező
A népi irodalom alkotásaiban a természet jelenségei nem csupán széptani cikornyák. Nem pusztán leírások kelléktájai: a zöld a paraszti világ hagyományos közege. A röghöz kötött munka terepe a föld s a földbe szántott jövendő. Nem elvont költői díszítmény vagy írói díszlet. Lüktetően eleven valóság. Alkotói képzelet szárnyalása helyett: maga a tárgyszerű tapasztalat. Környezetábrázolásaik ezért hitelesek. A tintával újjáteremtett vidéket olyanok faggatják, tárják elénk, vallatják, akik ismerik. Odavalósiak. Műveikben tehát a natúra szerves része az ember.
Legjelentősebb havilapjaik egyike a Kelet Népe (1935–1942) volt. Címét Széchenyi István (1791–1860) könyve ihlette. „Szépirodalmi, művészeti, társadalomtudományi és kritikai folyóirat” volt. Az első természetvédelmi törvény születése évében indult útjára.
Az orgánum 1935. novemberi számában a falukutató dr. Tomori Viola (1911–1998) tudatosította: az embernél magasabb rendű életet eddig még nem produkált a természet. Vita Zsigmond (1906–1998) művelődéstörténész 1938 áprilisában arról elmélkedett, hogy az új transzilván líra képviselőinek „természettel összekapcsolódott életük adja a végzettel szembenéző sötét látásukat.” Majd imigyen fogalmazott: „A század elejének realista népi szemlélete és a városi ember természettől elszakadott, megszűkített materialista felfogásával szemben a Nyirő és Tamási művészete jelenti azt a nagy ellenhatást, amely az új népiségben fog kibontakozni.”
A publicista Lánc László 1939. novemberi opusában a nemzeti válságról szólt. Megállapítva: „A magyar nép lelkében nagy bomlási folyamat indult meg. Ezt a bomlást a csődbejutott európai túlcivilizált, természettől elfordult kultúra okozta.” Aztán egy rendkívül fontos szentenciát is lejegyzett, ami nemhogy akkoriban, de később sem ment magától értetődő bölcsességszámba: „Minden beavatkozás a Természet nagy alkotómunkájába káros következményekkel jár.”
Ez az organikus szemlélet Móricz Zsigmond szerkesztése idején (1939–1942) is hangot kapott. A parasztsorból érkezett író, Veres Péter (1897–1970) a népiség mibenlétéről értekezett. A sajtótermék 1941. szeptember 15-én ezeket a mondatokat közölte tőle: „Ösztönök és észjárás, természet és társadalom, vér és szellem: a népi szintézis, a szellem és a valóság egysége.”
Juhász Géza (1894–1968) irodalomtörténetét 1942-ben folytatásokban hozták. Balassi Bálint költészetét bemutató pályatársi elemzése jól érzékelteti a népiek természetfelfogását: „Csupa keveretlen szín: ég kékje, fű zöldje, rózsák, fülemülék, ligetek tavaszi pompája. Tájleírásait még nem forrasztja hiánytalanul egésszé, mint majd Petőfi. A természetnek nem ad önrendeltetést, csak háterül festi a teremtés koronája, az ember mögé.”
Ám a Kelet Népe redaktorát, Móricz Zsigmondot, „mint a keleteurópai géniuszt általában, nagy és halhatatlan természetélmény jellemzi.” Ezt már Féja Géza (1900–1978) rótta 1939 szeptemberében. Hozzátéve, hogy a magyarságnak belső kapcsolata van a természettel, szövetsége a természet törvényeivel. „A magyar mindenekfelett természeti nép.”
Ám azóta sok víz lefolyt a Dunán. És a Tiszán is.
