Szélfútta szépíró
Kép: A Pusztai bogáncsok című mű központi tája a Baragán, ami a kiszolgálatott emberi sors jelképévé válik a regényben

Görög csempész és román mosónő törvénytelen fia. Csavargó: a természet törvényei szerint él. Kopott alakja belesimul Kelet-Európa pusztáiba. Emléke át-áttűnik a mába. Hiszen örök vándor. Garabonciásként a térrel kel birokra, maradandó művészete pedig legyűri az időt. Panait Istrati (1884–1935) kóborlása a Duna-parti Brajlából indul. Leoldja bocskorát Európa és Ázsia határán: Konstantinápolyban. Afrika pora Kairóban lepi be, az olasz csizmába Nápolynál bújik, hogy Svájcot Zürichből csodálja. És hát Párizs. Ahol francia nyelvű íróvá érik.
„Amikor megjön az ősz, Havasalföld kiterjedt, terméketlen dunai síkságai évezredes életüket kezdik élni egy hónapig” – kezdi Pusztai bogáncsok című művét. A natúra sárguló zöldjébe mártja a tollát. Ekképpen: „A gólya már gondokba merülten jár napok óta, ráemeli piros szemét a tollát borzolgató szélre, s már megy is enyhébb tájak felé, mert nem szereti az orosz szelet.”
Erről a nyitányról szól egy magyar pályatársa: „Könyv ritkán kezdődik olyan felejthetetlen tájleírással, mint a Pusztai bogáncsok.” Adonyi Nagy Mária (1951–2015) műfordító találó megállapítása aztán így fúr a jelentésrétegek talajszintje alá: „Valamennyiünkben él egy ilyen táj, többnyire a gyermekkori, amelyet legendákkal ékesít a képzelet, ez növeli monumentálissá, gyakran szimbólumértékűvé, ennek átalakító, emlék-átrendező munkája nyomán válhat az elvágyódás helyszínéből a nosztalgia tárgyává.” A hazai népi irodalom formanyelvétől, látásmódjától sem idegen Panait Istrati világa. E szegről-végről rokon vonások érhetők tetten Veres Péter (1897–1970) soraiban, amit a Nagyvilág havilap 1962-es hatodik számában közölt: „Panait Istrati csak bogáncsról ír, ami nála jelképpé is emelkedik, nálunk inkább az ördögszekér volt a főszereplő, mert a vékonyabb bogáncsot még virágzó korában, nagyon óvatosan besodorintgatta a nagyon éhes hortobágyi szürke ridegmarha.”
Egy éjszaka a nádason című elbeszélése a végsőkig fokozódó kétségbeesés ábrázolásában a leginkább megközelíti fentebb idézett munkáját. Legalábbis életrajzírója, Alexandru Oprea (1931–1983) 1976-os kötete szerint. De abban is, tehetjük hozzá, hogy realisztikusan, plasztikusan jegyzi le az ember környezetét. A nyári mocsár élővilágának hangjaiban valósággal feloldódik a zord történet cselekménye: „a békák vartyogása, a fülemülék és rigók éneke álmosan el-elszundított, miközben a cinke, a fürj meg az aranymálinkó a reggel tiszta, friss levegőjében lubickolva újrakezdték félbehagyott koncertjüket…” Igaz, szépen, de baljósan látni, amint „az opálfényű esthajnalcsillag a vérző horizonton állt.” Mint e szuggesztív erejű, tájképszerű mondatok szerzőjének sorsa.
Pártfogója, Romain Rolland (1866–1944) Nobel-díjas francia író „balkáni Gorkijnak” látta és láttatta. A nagy költő, Demosthene Botez (1893–1973) így fogalmazott: „A természeten keresztül lett román nacionalistává.” A nemzetközi világfi hazatért. Szellemi értelemben is otthonra lelt végül. Bukarestben hunyt el.