Mese

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy muzsikaszerető, öreg király. Építtetett az olyan csodaszép palotát, hogy még a fala is alabástromból volt. A király nagyon féltette a palotát. Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be ne találja piszkolni.
Áll, álldogál a katona a ház előtt egy hideg téli éjszaka is. Elgondolta magában a szegény katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti rossz világ. Néha összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény katona, de csak annyit ért bizony az, mintha meg se tette volna. Elgondolta a katona, hogy ha a király volna itt az őr, ő maga meg a király, akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre. Nem jó sor ez, akárhogy, akármint! Avval járkált tovább. A hold meg ahogy rásütött a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.
Gondolt egy nagyot a katona. Tudja meg azért egyszer már mindenki, hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára: Akinek pénze van, az mindent megtehet,akinek pénze nincs, semmire se mehet! Úgy belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem jutott eszébe, hogy ő épp arra van odarendelve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám, most meg ő piszkolta be!
Reggel mentek most is már korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Szegény mit tehetett, vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán azt hiszi, hogy a pénz minden.
Viszik a király elé. Mondja neki a király: - Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?
Feleli bátran most már a katona: - Az, fölséges királyom!
- Akkor meghalsz! - mondja erre a király.
De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz, meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki. - Jó, én nem bánom. De majd magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért! - mondta a király.
Volt a királynak a palota mellett egy nagy kertje. Büntetésből annak a kertnek a végébe falaztatta be a katonát, egy kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra panaszkodott, hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy most már mulassa magát, most már megvan mindene. A királylány most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?
Volt a városban egy aranymíves, a lány attól kért tanácsot. Az aranymíves éjjel lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt a katonának, hogy adjon neki a pénzből, ő majd visz érte neki mindennap ételt és italt. A katona beleegyezett. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre rájött.
Az aranymíves a sok aranyból és ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta, minden baját elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De főleg akkor, ha a kamrája fölött a király lépteit hallja.Egyszer a király, ahogy sétálgatott a kertben, hallotta, hogy valami szép muzsikaszó jön valahonnan. Mi lehet az, s honnan? Nézegetett a király jobbra is, balra is, de csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene. Már rég kiment a fejéből a befalaztatott katona. Kőmíveslegényeket hívatott, felásatta a földet, ahonnan a muzsikaszót hallotta.
Ástak, ástak a legények, egyszer csak ráakadtak a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették. De a kamrában nem volt egyéb egy ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is  a nóta, amikor kiemelték.
Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy keresés után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk. Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni. Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az aztán kinyitotta, mikor ráparancsoltak. A király akkor nézett nagyot, mikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.
- Ki vagy? - kiáltott rá a király.
A katona rögtön vigyázzba vágta magát: - Felséges uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írtam, hogy a pénz minden. Nem volt igazam.
- Hát mi ér annál is többet?
A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte: - Másodszor az, ha az embert megsegítik.
- És először? - kérdezte a király, csodálkozva a furcsa válaszon.
A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte: - Először, ha az embert szívvel megszeretik.
A királykisasszony nagyot pirult, de a király annál nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy okosat. Azt gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.
(Magyar népmese)