Évfordulók

Kétszáz évvel ezelőtt született Hans Christian Andersen, a dán irodalom legismertebb alakja (1805-1875).
Különös életsors jutott a gyermekkorában majdhogynem nyomorgó, ám művészpályára és hírnévre áhítozó fiúnak. Kamaszként Koppenhágában balett-táncosként, majd énekesként próbált szerencsét. A kudarcok nem törték le, verseket, regényeket, színműveket írt. Az áhított sikert és dicsőséget 1835-től közzétett meséi hozták meg. Szerb Antal szerint "a mesét művészi tökéletességre emelte". Már életében legendává vált, több mint százötven meséjét százötven nyelvre fordították.
Meséinek alapmotívumait a dán népmesekincsből, legendákból, babonás történetekből merítette. Újdonság volt bennük az élőbeszédhez hasonló előadásmód, a társadalmi igazságtalanságok iránti érzékenység. Halhatatlan mesealakjai - a rendíthetetlen ólomkatona, a kis hableány, a Hókirálynő, a kis gyufaáruslány, borsószem-hercegkisasszony - történetét a valóság elemeiből szőtte, kora fájó problémáival átszínezve. Hőssé válik írásaiban a lány, aki kenyérre lépett, a kályhába szerelmes hóember, a rút kiskacsa, a világjáró kisegér, a fenyő. Megelevenítette a tárgyakat, beleélte magát a teáskanna, a lúdtoll, a porcelán pásztorlány és kéményseprő, az öreg utcai lámpás lelkébe is.
Felnőtt fejjel olvasva a meséket szíven üt bennünket a belőlük áradó fájdalmas realizmus, ugyanakkor a sugárzó jóság. Szeretnénk elhinni Andersennek: "Gyönge a szemünk ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán majd egyszer sikerül, s az lesz a legszebb mese."