Évfordulók

Nyolcvanéves lenne Nagy László költő (1925-1978), a "versben bujdosó haramia". A magyar költészet nagy megújítója, a korán megőszült, "didergő ezüstfiú" "vas-reménybe öltözötten" hitt a szavak, a poézis erejében. Meggyőződése szerint "költészet nélkül csak fél-szárnyú lenne az emberiség", de tudta azt is, a vers nem ad receptet a hétköznapok túléléséhez: "a költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó".
Szerelme, a csonttörő élet alaposan meggyötörte, álmok játéka, szárnyak zenéje elringatta, adott nekünk aranyvesszőt, káromkodásból katedrálist épített, és átvitte a szerelmet a túlsó partra. "Minden érzékével, idegszálával észlelte, átélte, magába zsúfolta a világot. De mindjárt át is lényegítette: az élet esetlegességeiből a létezés törvényszerűségeit bogozta ki. Ezért volt szükség a jelképesen tömörítő költői beszédre, a metafora-láncokra, a látomás-boltozatokra" - írta róla Koczkás Sándor irodalomtörténész.
Öntörvényű, látomásos világának költői öntudata, emberi tisztasága, verseinek gyémántkeménysége megrendítő. Magasra csavart lánggal égett, kozmikus küldetést teljesített: "...izzasz a nyugtalanság mérgeitől / és ítélsz a hűség tövisei közt / és holtig a hűségtől nem menekülsz." Hű maradt eszméihez, vallotta versben és prózában: "Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain."
Váteszként érezte a veszélyt: 53 éves sem volt, amikor jöttek a harangok érte...