Van egy történetünk

Három németből egy már nem tudja, hogy 1961-től 1989-ig egy negyven kilométer hosszan kanyargó fal választotta ketté Berlint. Ők nyilván a fiatal korosztályhoz tartoznak, tudatlanságuk az oktatás hibája és a történelmi emlékezet mulandósága. Holott a falnál jobban semmi sem jelképezte a kettéosztott világot, a jelképen túl pedig magát a látványt sem feledheti, aki egyszer is látta.
Építését 1961. augusztus 13-án, vasárnap éjfélkor kezdték meg. Három ellenőrzőpontot állítottak fel, ahol át lehetett járni. Ezeket a NATO fonetikus ábécéje alapján nevezték el: a Checkpoint Alpha helye Helmstedtnél volt, az autópályán, a Checkpoint Bravo Dreilidennél állt, míg a Checkpoint Charlie a Friedrichstrasséra került. Ez utóbbi híresült el világszerte 1961. október 28-án, amikor délután öttől másnap délelőtt 11-ig itt nézett egymással farkasszemet a Szovjetunió és Amerika. Felsorakoztak a tankok, egyetlen lövés elég lett volna ahhoz, hogy kitörjön a harmadik világháború. A válság elcsitult, de Checkpoint Charlie a szabadság szimbólumává vált azokban az időkben. A kelet-berlinieknek ez a hely és ez a név azt jelentette: szabadság és Amerika.
Ma már jóformán semmi sem maradt a valaha fenyegetően magasodó falból, a rendszerváltás, majd az egyesítés mámorában lerombolták. Pedig a német fővárosba látogató turisták elsőnek azt kérdik: hol állt? Sokan mondják, kár volt eltörölni, egy darabját meg kellett volna hagyni mementónak. Emlékeztetni lehetne általa a hidegháborúra és arra az 1056 áldozatra, akiket az NDK határőrei lőttek agyon, mert át akartak szökni a szabad világba. Ennyien voltak, főleg fiatalok, diákok, dezertáló kiskatonák - köztük oroszok is -, akik életükkel fizettek elszántságukért. A parlament többéves határozata szerint kell egy hivatalos emlékhelyet létesíteni, de évek óta keveset haladt előre az ügy.
A hivatalok lassúságát megunta egy Alexandra Hildebrandt nevű polgár. Az egykori átkelőhely szomszédságában férjével magánmúzeumot működtet, gazdagon illusztrálva, miként funkcionált a fal, hogyan próbáltak meg oly sokan átjutni az erődítményen, s közülük egy-kettőnek miként sikerült. Tavaly októberben kibérelte a szomszédos telkeket is, ahol 1065 egyszerű, fekete fakeresztet állíttatott fel az áldozatok emlékére, s a fal rekonstrukciójaként újra felhúzott egy kétszáz méteres szakaszt. Azóta turisták százezrei keresték fel az emlékhelyet.
Csakhogy a telek, amelyre a fakereszteket állították, egy bankcsoporté, tőlük bérelte a magánmúzeum. A bérleti szerződés lejárt, a bank pedig pusztán történelmi okokból nem óhajt lemondani értékes belvárosi ingatlanjáról. Mivel a tulajdonosok felszólítására sem tűnt el a spontán emlékhely, bírósághoz fordultak, és az jóváhagyta a bontást. A lebontás napján tiltakozásként az NDK egykori politikai foglyai és szimpatizánsai, továbbá az ellenzéki Kereszténydemokrata Unió (CDU) berlini képviselői tüntettek, többen hozzáláncolták magukat a keresztekhez. De a buldózerek erősebbek voltak.