Jeles napok

Nevetve mondd el az igazat! - ez ősi bölcsesség áthatja az évkör jeles napjait, így a vízkereszttől (január 6.) a nagyböjt kezdetét jelentő hamvazószerdáig (idén február 21.) tartó farsangi időszakot is. Télutóban rendesen már enged a tél szorítása, be-bevillan a tavasz, egyre látványosabb a halált legyőző, megújuló élet diadala. A vidám maskarás (jelmezes) farsangi felvonulások is erről tanúskodnak, az ősi hitvilágot felelevenítő állatfigurák - leggyakrabban kecske, ló, medve - mind egy-egy jellemet (jel-lényt) képviselnek, de közös bennük, hogy a termékenységgel függnek össze. A (bak)kecske az antik kultúrákban a bőség, a termékenység, az alantas kéjvágy jelképe volt. Az Ószövetségben áldozati állat, "bűnbak", a keresztény középkorban maga az ördög, népdalainkban a megbízhatatlanság jelképe: "Bonchidai menyecskék ugrálnak, mint a kecskék, / Szeretőjük mindig más, az uruk csak ráadás." A - szárnyas, táltos - lovak az eget és a földet összekötő lények, több helyütt az újjászülető Nap jelképei. A kanca a föld termékenységének, a csikó a féktelen szabadságnak, a ló általában a kitartásnak, a megbízhatóságnak és a hűségnek a jelképe. A téli álomból ébredő medve a tavasz hírnöke, az északi kultúrákban királyi állat, az erő és a hatalom megtestesítője. Az antik hitvilágban a bujaság, a megbízhatatlanság, a megláncolt medve pedig a rabság jelképe. Egy legenda szerint a bocsok formátlanul születnek, anyjuk nyelvével nyalogatva formálja őket, ezért meséinkben a mackó maga a szeretet.