Az én képernyőm

Az év végére érve a jegyzetírónak kötelessége ugyebár visszatekinteni. S bár nyilvánvaló számára, hogy a fizetését valamiért kapja, mégis úgy érzi, hogy iszonyú sokat nézett tévét az elmúlt tizenkét hónapban! S ez a szokás már olyannyira vérévé vált, hogy szabadsága alatt sem hagyott fel vele. (Főleg az első héten.) Mégis, ha visszagondol, néhány jó filmen kívül nehéz felidéznie olyan emlékeket, hogy valamely műsornál felsikoltott volna: ez az! De még csak nem is dünnyögte. Így hát minden jó szava viszonylagos.
Utólag talán az a meglepő, hogy az m1-en egyre több a nézhető műsor. Bizony, nem is olyan kis dolog ez, ha a királyi tévé mintegy évtizedig tartó tévelygését tekintjük. Évekbe tellett, mire rájöttek, hogy a régi, lassan csordogáló, szürke alapon szürke kockás tévécsinálásnak bealkonyult. Aztán jött a versengés a kereskedelmi csatornákkal, ebben meg mindig alulmaradt. Az elmúlt egy-másfél év a retró jegyében telt, meglehet, sokak örömére. De túl a közértes Lenke néni másodvirágzásán, mintha mostanában kezdene felnőni a mai tévézéshez az m1. A Kultúrház, a Múlt-Kor igényes, érdekes műsorok, felkészült műsorvezetőkkel. A vacsoraasztal melletti politikai csevegős műsorról már elmondtam a véleményem, hogy reménytelen. Minden nézője aszerint ítéli meg, melyik oldalon áll. A jobboldaliak végtelenül nagy arcúnak látják az SZDSZ-es kötődésű publicistanőt, a baloldaliak meg butának a fideszes vonzalmú énekesnőt – ez a két példa amúgy teljesen leképezi, mit gondol egymásról a két tábor. De itt legalább mindkét oldal jelen van, nem úgy, mint a végképp egyoldalú, nézhetetlenül unalmas Napkeltében. Ami egyre inkább olyan műsorrá válik, mintha a saját paródiája lenne. Viszont az m1 híradója a legkiegyensúlyozottabb az összes csatornáé közül.
Okvetlenül dicsérendő, hogy egyre több a saját ötlet. Szívem csücske a Dob + basszus, ami a maga módján persze szintén retró műsor, sok-sok ősz hajú, potrohos, idősödő rockzenésszel – de szellemes, érdekes és rengeteget elmond a Kádár-rendszer kultúrájának történetéből. Kifejezetten jó a Tűzvonalban című sorozat, most már izgalmas is. Csak az Életképek! Karcsi doktornő, Laci professzor, a gerontofil Judit és az antiszociális Dezső! Lenke néni, Taki bácsi és Gábor Gábor méltó mai utódai. Az a baj, hogy Horváth Ádám azt hiszi, tud írni. Hát nem. Nőideálja a fanyar, mísz, ironikus asszony, ilyen volt Juli, Jutka, Alma, és pont ilyenek a mostaniak is. Nem is értem, hogy három olyan nagyszerű színésznő, mint Kováts Adél, Schell Judit és Hegyi Barbara hogy bír egyre egyformább lenni. Ami meg a tinikaraktereket illeti, nem tudni, mikor látott-hallott a szerző élő fiatalt. (Amúgy szerkesztőséget is…)
De hát ez egy olyan tévécsatorna, amelyiknek egyszerre kell megfelelnie mindenkinek. Kinek az Önök kérték, kinek meg Jack Bauer. De látni már az agymunkát. Úgyhogy drukkolok neki.