Az én képernyőm

Találós kérdés: „Én vagyok a szakmában a legnagyobb tehetség!” Ki mondta ezt? Nem nehéz a válasz, hiszen Muhammad Ali óta ki az egyetlen, aki állandóan ezt mondogatja? Természetesen Havas Henrik. Csakhogy Aliról az egész világ elhitte, Havasról meg csak a tévécsatornák. Igaz, neki nem is kell több ennél, hiszen onnan dől a pénz. S valójában kell bizonyos tehetség ahhoz, hogy valaki politikai tájékozottságból, dörzsöltségből, tahóságból, érzelmességből, cinizmusból, ügyességből felépítse magát, egy olyan médiasztárt, akit igazából senki sem kedvel, mégis megnézik.
Nem vagyok önkínzó, ezért csak néha nézek bele a Story tévé napi Havas-műsorába, hiszen nagyjából lehet tudni, mi várható. Havas mindenkinek beszól, tiszteletlen a nőkkel, pökhendi azokkal, akiket titokban magánál híresebbnek vél, lekezelő a sztárocskákkal. De ami meglepő: mindez a Mokkában elviselhetetlen volt, itt pedig olykor szórakoztató. Na nem az, amikor például a komoly önértékelési gonddal küzdő Albert Györgyinek a szemébe mondja: már nem vagy szép. Vagy amikor László atyát keményen szembesíti az inkvizíció bűneivel. De néha előfordul, hogy Havas átmegy emberbe. A múltkor például három nagyon ifjú énekes sztárocskát kérdezett. Lola, Tóth Gabi, meg egy előttem ismeretlen fiúcska rémülten egymáshoz bújva rettegett a Nagy Tanár Úr kérdéseitől. Annyira meg voltak szeppenve, hogy még Havas is megsajnálta őket, és kesztyűs kézzel bánt velük. Bár fogalma sem volt arról, hogy kik is ezek, meg fejtegetésbe kezdett a (negyven évvel ezelőtti) Scampolo együttesről, de legalább nem bántotta őket.
Havas akkor mutatja meg a mégiscsak létező riporteri kvalitásait, amikor véletlenül érdekli is a riportalanya. Ez azért nagyon ritkán fordul elő, én összesen kettőt csíptem el. Chilko Ferenccel, a legendás nyomozóval beszélgetett, aki a gyilkossági csoport vezetője volt a kilencvenes évek elején. Az okos, ravasz, máig is minden ízében zsaru úgy látszik, megütötte a mércét, mert végre jó és nagyon érdekes beszélgetés született, s ezúttal nemcsak a jó interjúalany érdeméből. Ugyancsak lebilincselő, sőt megrázó volt Toller Tündét hallgatni, aki arról beszélt, hogy milyen az életük a lassan két éve éber kómában lévő férjével, és az ebbe belecseperedő kisfiukkal. Jó kérdésekre őszinte válaszok, amelyekből kibontakozott egy erős, nagyszerű asszony képe, aki komolyan veszi házastársi esküjét, azt, hogy jóban, rosszban. Ezért a két beszélgetésért érdemes volt Havasra kapcsolni.