Jeles napok

Elárultatása előtt Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ez az én parancsom: szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” Nagypéntek vigíliáján (előestéjén) minden díszétől megfosztják az oltárokat, elhallgatnak a harangok és az orgonák, a hívők osztoznak Jézus kínszenvedésében, az ég és a föld gyászában: „A Nap elsötétedett, / ennyi kínt nem nézhetett, / borzadván rengett a Föld. / Sírt, kesergett, gyászolt minden / az egész nagy természetben, / de gyötrelmed (az istenanya, Máriáé) nagyobb volt!” Mint egykor a tanítványokéra és egész Galileára, a félelem sötétsége borul a hívőkre, amit csak a feltámadt Jézus üres sírját őrző angyal üzenete oldoz fel: „Ne féljetek! Tudom, Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Föltámadt, amint megmondta.” Őskeresztény szertartás szerint nagyszombat éjszakáján, a feltámadás ünnepén először a tüzet szentelik meg: „Ez a jel megtanít: életünk reménye / Krisztusnak testében adatott meg nékünk, / ki Szegletkőnek hivatta önmagát, / melyből a fényt adó új szikra születik.” Az új tűzről meggyújtott gyertya Krisztus teste, ki önmaga feláldozásával táplálja a hitet, a reményt és a szeretetet: „E láng, ha sokfelé osztjuk is, meg nem fogyatkozik a szétosztás által. Mert táplálja az olvadó viasz, melyet e drága lámpásnak anyagául a méhek királynője készített. Ó, valóban boldog éjszaka, melyben egyesül a földivel a mennyei, s az emberivel az, mi isteni!”