Az én képernyőm

Megkérdezném azért Uri Geller rajongóit: ha ez az ember valóban földöntúli képességekkel bír, vajon miért kanalak hajlítgatására pazarolja tehetségét? Ha legalább Farkas Helgát megtalálta volna anno, hát azt mondanám, nna… De nem. Ám valamiért mégis évtizedek óta színen van, s mi magyarok számon tartjuk, hiszen szülei Magyarországon látták meg a napvilágot. S most végre elhozta nekünk licencműsorát! Amelyet a TV2 a szokásos gátlástalan nagyzolásával, irdatlan csinnadrattával nyomat szombat esténként.
Varázslat, mágia, csoda – nem spórolnak a jelzőkkel. És a néző reménykedik, hátha tényleg megtörténik a varázslat, amiben tulajdonképpen nemigen hisz, de azért sose lehet tudni. Ki lesz Uri Geller utóda? – harsogja a média, bár még azt sem tudni, minek egyáltalán utód. Úgyhogy nézhetjük a versenyzők számait, amelyek közt akadnak nagyon ügyesek is, meg nevetségesen átlátszók is. Elhihetik, ha én rájövök egy trükkre, akkor az talán mégsem a bűvészszakma csúcsa. Amúgy az interneten sorra leplezik le a produkciók fortélyait, meglehetősen lekezelően szólva művelőiről. A szakma csőrét nyilván birizgálja, hogy Uri és követői nem ismerik el, hogy bűvészek, illuzionisták, hanem váltig állítják a földöntúli segítséget. A tévécsatorna persze mindent alátesz: mentőautó, orvosok, ápolónők várják a halálosan veszélyes kígyós szám végét. (Aztán másnap azon röhög a fél ország, hogy egy bulvárlap leleplezte, ártatlan kis zöld kígyó volt a rettegett ellenfél.) Ugyanilyen felhajtás övezi a szívét „megállító” fiút. És Uri teátrális tiltakozását a naggyon-naggyon veszélyes mutatványok ellen.
Valójában nem is ez a bosszantó. David Copperfieldet is érték támadások, hogy csal, hiszen igazából nem is repül... Sokan szinte sértetten vették tudomásul, hogy valamiért csak elneveznek valakit illuzionistának. Ne essünk hát abba a hibába, hogy kárhoztatjuk a versenyzőt, amiért nem ejti magát igazából a klinikai halálba. Tehát nem ez a baj. Hanem az egésznek az ízlést és mértéket nem ismerő tálalása. Hogy például a szokott sztárokat ülteti oda asszisztálni, főleg persze a csatorna arcait, akik kötelességtudóan ájuldoznak a „csodákon”. (A műsorvezető néha el is felejti, melyik műsorban van, és gyorsan csinál egy miniinterjút valamelyikükkel teljességgel oda nem illően.) Bőven láthatunk tipikus szőke nőket leesett állal, könnyes szemekkel, megrendült arccal, beájult barnákat el-elakadó szavakkal, az egészből semmit sem értő, kőarcú szépségeket – nyilván az élmény fokozására szánva őket. Humornak, iróniának, könnyedségnek, kikacsintásnak nyoma sincs.
Hibáknak annál inkább. A szerencsétlen sólyomnak például senki sem szólt, hogy amikor el kell olvasnia egy ötven méterre lévő írást – ne a terem túlsó vége felé nézzen...