Évfordulók

Verseiben volt otthon igazán a 80 esztendeje született költő, Szécsi Margit (1928-1990). Ifjúságától betegségek gyötörték, törékeny testében szilárd lélek lakozott. Emberi és művészi világlátására "jégvirág-ikre", férje, Nagy László hatott erősen, de korán megtalálta a saját hangját. "Végesből végtelenre, / kardomra-tűzött perre, / halálos szerelemre: / születtem életemre." A külvárosi Antigoné, ahogy egyik értékelője nevezte, hitt a gondolathordozó beszéd, az igaz szó erejében. Eszményeit, hitét szigorú erkölcsi értékítélettel őrizte. A lét örök kérdéseit felvető líráját a népköltészet hatása, a gondolat fegyelme, a képalkotás gazdagsága, groteszk szimbólumrendszer teszi sokrétűvé. Karcosan kemény és gyengéden szelíd hangnem váltakozik nála ironikus fordulatokkal. Az ima, a ballada, a zsoltár, a siratóének és a panaszdal jellemzi műfaji sokszínűségét. "Hosszú énekeiben" a Nagy Virágvágó Gép, a Visszafelé Olvasott Könyv, a Rózsaszínű Dzsip a pusztulást prófétálják. Ismerte és verssé formálta a mindenség lelkét, az élet irtóztató arcát, a síkságok mosolyát, a sóhajokból sodrott vihart, a fölösleges fájdalmak korát. A közöny kincsesei között szenvedett, ám öntudatos, magabiztató lírája csak erősödött. "Velünk a mindenség / önmagát igazolja - hogy a létezésnek / más értelme is van, / nem csak az évelő halál: / jaj annak, /aki az idő ellenére megáll!" Az "öröklétbilincsben bízó, pünkösdi lánggal áldott költő" társát vesztve "lélekké rokkant katonának" érezte magát, akinek "soványodik az ünnep, telik a végzet".