Élni és kacagnia kell

„Vándorszínész korában Megyeri / (Van-e, ki e nevet nem ismeri?)” Több generáció emlékezik is a boros kedvű Megyeri esetére a tintával és a sárga kabáttal, noha alakításait régen elnyelte a feledés. A nemzet napszámosaként kisebb-nagyobb vándortársulatokkal járta az országot, játszott a budai Várszínházban, később a Pesti Magyar Színház, majd a Nemzeti Színház alapító tagja lett. A színikritikusok és a nézők a hazai romantikus színészet jeles ösztönös egyéniségének tartották. Tehetségét dicséri, hogy sikerült átlépnie alkata szabta komikusi szerepköre határait. Fennmaradt portréja szabálytalan arcú, húsos orrú, pödrött bajszos, szűkmellű férfiúnak mutatja. Legnagyobb sikereit a bécsi bohózatok és a Kisfaludy-vígjátékok komikus szerepeiben aratta, de hősöket, intrikus- és karakterszerepeket is egyénien formált meg. A Bánk bán ősbemutatóján ő volt az első Biberach, játszotta A velencei kalmár Shylockját, a Lear király Bolondját. Nem csupán színészként munkálkodott: hol főrendezőként, hol igazgatóként állt helyt, de körmölt színlapot, felügyelte a pénztárat, részt vett a szereposztás és a bérletműsor kialakításában, a színészképzésben. Vörösmarty így emlékezett kora egyik nagy komédiására: „Megyeri sírján / lelke van a kőnek: élni és kacagnia kell.”