Médium és közönsége

A Zone Realityn hónapok óta látható az a dokumentumfilm-sorozat, amely a látnok egy-két évvel ezelőtti országos turnéját örökíti meg. Amikor először tévedtem rá, hamarosan tovább is kapcsoltam, olyan elképesztően gagyi volt az egész. Igazi happy amerikai stílusban, könnyesen és kacagósan zajlanak az előadások. Például így: John azt mondja: érzek itt egy G betűvel kezdődő nevű férfi lelket... van itt ilyennek hozzátartozója? Erre persze jelentkezik egy család a jobb közép hatodik sorban, igen, nekik van egy halottjuk, a 18 évesen autóbalesetben meghalt George fiuk. Na ez az, szól a médium, nagyon vidám fiú volt, ugye, sokat cukkolta a testvéreit? Igen, rebegi megdöbbenten a család.
És ez így megy tovább. A családtagok észre sem veszik, hogy ők mondják az információt, amit aztán John ügyesen belesző mondandójába. De azt sem túl kockázatos ugyebár egy 18 éves fiúról feltételezni, hogy vidám és ugratja a testvéreit. Első hallásra tényleg nem nagy szám. De aztán olvastam, hogy ez a harmincas éveiben járó, hétköznapi külsejű férfi nagyon nagy sztár Amerikában. Most végignéztem megint egy műsorát. És rájöttem, miért jó a maga műfajában ez a pasas. Például mert nem használ külsődleges eszközöket. Nincsenek fényeffektusok, s ő maga is úgy néz ki, mint bárki más. És derűs, mosolygós, nem esik transzba, nem reszket, nem hörög, semmi ilyesmi. Mindez okos dolog, hiszen így reálisabbnak tűnik az egész. Hogy vannak-e beépített emberei a nézőtéren, akik az egy-egy tényleg meglepő egyezést igazolják, nem tudom. De nincs rá szüksége. Hiszen annyira akarnak hinni neki, hogy alig kell erőfeszítéseket tennie.
Igazság szerint elítélendő, amit csinál. (Amúgy Amerikában is rengeteg az ellenzője, még gúnyfilm is született róla.) Hiszen viszszaél a gyászolók érzelmi kiszolgáltatottságával, becsapja őket. De valójában fontos társadalmi feladatot lát el. Amikor általa kérdi Bill a nővérétől, hogy emlékszik-e, amikor leszedték a fáról a macskát, vagy a nagymama üzeni, hogy vigyázzanak az új kisbabára, vagy Molly kérdezi, szokott-e még a család biciklitúrára járni – hát kinek árt vele? A boldog, megbékélt arcokat látva, senkinek.
Már csak azért is bízom benne, hogy John szélhámos, mert elég lehangoló lenne, ha a túlvilági létben is macskákkal, kamaszviccekkel meg bringákkal foglalkoznánk...