Gagyiparádé tündérmesével

Így már az is érthető, hogy miért volt annyi nyűglődés az idei jelölésünknél. Mert, ha emlékeznek rá, legalább olyan nehéz volt kiválasztani a magyar versenyzőt, mint a miniszterelnököt. Először egy nyálas tinisztár, aztán egy színésznő, majd még valaki, végül sikerült a zsűrinek meglelnie azt az énekest, akiről eleve látható volt, hogy semmi esélye. (Akárcsak tavaly a tökismeretlen Csézynek.) A kutya nem hallott még eddig Ádok Zoliról, aminek azért megvan az oka. Ez a helyes fiúcska ugyanis nem igazán tud énekelni, bár kétségtelenül jól táncol. De sem egyénisége, sem produkciója nem jött át a rivaldán. Nem tudom, vajon ha például Keresztes Ildikó, Király Linda, Zséda indul, sikeres lenne-e. De akkor legalább azt érezhetnénk mi, magyarok, amit két éve, Magdinál: mindenki megbolondult... Amúgy az is lehet, hogy a példa kedvéért fent említett kiválóságoknak több eszük van, mint hogy e dalversenyen kitegyék magukat a várható mellőzésnek.

Mert hát a helyzet sajnos az, hogy a dalfesztivál szavazói nem elsősorban a számokra vagy az előadókra szavaznak, hanem az országokra, a volt tagországokra, anyaországokra, szomszédokra, elcsatolt területekre és egyéb történelmi képződményekre. Magyarországra pedig úgy tűnik, minden szomszédja haragszik, mintha mi vettünk volna el tőlük, s nem fordítva. Vagy pedig egészen távol álló országokra megy a szavazás. Így lehetett győztes az idén a norvég dal, a Tündérmese: kellemes, ügyes produkció, öt perc múlva a kutya sem emlékszik rá. Nekem a bosnyákok, az észtek, a moldávok száma is jobban tetszett, de még inkább azon mérgelődtem, miért nem a kiváló Jack Nicholson-filmet néztem inkább egy másik csatornán.

Igazából nem is tudom, mi értelme van ennek a versenynek. Most, hogy e sorokat írom, éppen a híradóban kérdezik a norvég győztest, egy szép arcú fiúcskát: mit szól ahhoz, hogy Moszkvában a rendőrség szétverte a melegfelvonulást. Alexander azt felelte, sajnálja, de hát különben is a világ legnagyobb melegparádéja a dalfesztivál volt. Hát, ha csak ez nem...