Tusozzunk, hogy szentté változzunk

Orbánt a néphagyomány a fagyosszentek közé sorolja. Az Orbán-napi hideg a szőlőnek árt a leginkább, ezért sokfelé szobrot emeltek számára a szőlőkben, Orbán-napon pedig ünnepi körmenetben járultak elé. Így fohászkodtak hozzá, hogy védje meg a szőlőtőkéket, s adjon bő termést. Az Ipoly mentén Urbánkának nevezték, tiszteletére kőszobrot vagy kápolnát emeltek. Felvidéken, a Nyitra menti falvakban körmenetben keresték fel a szobrot, s ha jó idő volt, megkoszorúzták, de rossz idő esetén kövekkel dobálták meg. Délvidéken, Bácskatopolyán Orbán tiszteletére a nagyobb szőlősökben szobrot állítottak, de nem kőből, hanem fatörzsből vagy szalmából. Az asszonynép ilyenkor egyöntetűen azért imádkozott, hogy rossz idő legyen, napsütésben ugyanis a férfiak egész nap óbort ittak, és Orbán szobrát vagy az őt jelképező tárgyat is borral locsolták. Rossz idő esetén viszont szidták, locsolták, pálcával verték, a szalma vagy fa Orbán-jelképet meg elégették. A borivás persze ilyenkor se maradt el, de az eső általában hamar hazaverte őket. Néhány nappal korábban tartják Ivó ünnepét is, de ennek nem sok köze van a borhoz. Ivo Bretagne szülötte (1253–1303), aki a szegények ügyeit védelmezte a bírák előtt. Neve nemcsak a mai kor emberét deríti jókedvre, a régi ifjúság is előszeretettel társította nevét a mulatságokkal. Főleg a jurátusok, akiknek szegedi nótája felettébb szórakoztató: „Ősapánk is szent Ivó, szent Ivó, / nem volt soha vízivó, vízivó. / Hogy éltében tusozott, tusozott, / Holtában szentté változott, változott.”