Vasárnap Cseh Tamással

Az elmúlt hét amúgy is az emlékezés jegyében telt. Húsz év múlt el a Nagy Imre-újratemetés óta. Volt min gondolkodni. Az m1 igen spórolósan, csupa ismétléssel oldotta meg a feladatot, bár ez most egyáltalán nem volt érdektelen. A ravatal mellett feltűnt arcok, húsz évvel fiatalabban. Akik azóta sokra vitték meg akik eltűntek. Akiket csak most, utólag tudunk azonosítani, és akik már nem élnek. És előjöttek a saját emlékek is. Sok nézőnek eszébe juthatott, hogyan élte meg a több mint harmincéves tabu ledőlését. Hiszen látszólag még semmi sem volt biztos, még másfelé is vezethetett volna az út. Hogy alig akartunk hinni a fülünknek egy bizonyos beszéd hallatán: ki reszketett, ki dühöngött, ki pedig felszabadító örömet érzett. Akinek meg nem számított ez a nap az életében, mert túl fiatal volt még vagy mert nem érdekelte, és nem sodorta magával az a fantasztikus 1989-es esztendő, sokkal kevesebbet ért mai világunkból is.

Rendkívül furcsa volt látni a régi Napzárta-beszélgetéseket. Mai szemmel nézve óvatosak és diplomatikusak, de akkor biztosan nem éreztük annak, különben nem maradtunk volna fenn mindennap késő éjszakáig. Milyen fontosnak éreztünk egyes tévé- és rádióműsorokat, újságcikkeket! Hol van ez már?

És hol van Cseh Tamás világa, a hetvenes évek Magyarországa? Sehol. És az énekmondó művész mégis köztünk van, csakúgy, mint ahogyan Viszockij jelen van a mai Moszkvában is. Cseh Tamás ott van ifjúságunkban, emlékeinkben, szocializálódásunkban, mindnyájunkban, akik nem bánjuk, hogy nem 1989 után születtünk. Hiszen oly érdekes időkben volt részünk! Cseh Tamás a rendszerváltozás után is nagyon jó dalokat énekelt, de azok nem írták felül a régieket. Ő pedig nem változott, útja töretlen, becsülete, erkölcsisége megkérdőjelezhetetlen. Csak egyvalami, a betegség győzheti le, ami lassú lépteivel közeleg feléje. De a művész ezt is úgy fogadja, ahogyan élt. Idézet egy néhány héttel ezelőtti újságinterjúból: „Néha úgy érzem, beszélek az Úrhoz, ő meg alszik. De nem. Hálás vagyok neki, mert hagyott énekelni. Ha úgy látta volna, hogy rossz ember vagyok, a dalokat sem adta volna nekem. Ez megnyugtat, nem félek.”