Elszalasztott pillanat

Amúgy nekem rokonszenves, mert kedves és jóindulatú, soha nem bántana meg senkit. Azonkívül elkötelezettsége a magyar kultúra iránt példás. Azt, hogy modorosan beszél, még meg lehetne szokni. Inkább a túllihegő elragadtatás, ami idegesítő. Minden bemutatott darab, koncert, könyv iránt lelkesedik. Így nem orientáló műsorvezető, hanem csak örökös rajongó. Az ember már csak azt várja, hogy autogramot kérjen beszélgetőpartnerétől. A másik probléma pedig az ízlése. Operett, musical, Mikroszkóp, Aradszky, Koós minden mennyiségben, olykor Heller Ágnessel fűszerezve. Lakat T. Károly a múltban él. Ha hírt kap egy új bemutatóról, két ujjongás közt mindig megkérdi: de hát hogy lehet ezt Latinovits (Darvas, Básti, Gábor Miklós, Bessenyei stb.) után eljátszani? Már miért ne lehetne? Vagy a hetvenes évek elején le kellett volna húzni a rolót a színházakban? De ez az egyetlen halványan kételkedő kérdés, ami kijön a száján. Úgyhogy olyanok ezek a kulturális interjúk, mintha az adott produkciók reklámkeretéből fizetnék őket. Ezt persze nem állítom, hanem arról van szó, hogy a főszerkesztő egyszerűen hasra esik a legkisebb színészecske előtt is. (Érdekes, amikor néha sportinterjúra ugrik be, teljesen normálisan, szakszerűen és kritikusan kérdez. Talán, mert ahhoz ért is?)

 

Különösen fájlaltam a legutóbbi Pogány Judit-interjúnál az elmulasztott lehetőséget. Egy szokásos bájolgás indult a művésznő születésnapja alkalmából. És ekkor hirtelen egy kegyelmi pillanat következett be, minden riporter álma. A színésznő önmarcangoló feltárulkozással, keserű őszinteséggel kezdett magáról beszélni. Hogy az állatai foglya, hogy mennyire bántja az elhízása, és nem tudja magát elfogadni így, hogy igazán jó színésznőnek tartja magát, de úgy érzi, megosztja az embereket, hogy megalázta egy taxis diszpécser nőci, hogy nem tudja magáról, kicsoda ő, hogy személyiségzavaros ember, hogy vágyja a magányt, hogy nem láthatja az unokáját... Dőlt belőle a szó, amelynek áradatát a láthatóan ijedt Lakat T. néhány közhelyes kérdéssel próbált biztonságosabb mederbe terelni, sikertelenül. Javára mondva, azért hagyta beszélni, de a végén utolsó kérdését csak feltette: – Na, és boldog vagy?