Kanári fiókák fészekkosárban

A madárdal szerelmesei az énekes kanári fajták közül választanak. Ezeknek két csoportja ismeretes: az úgynevezett roller és a csapper változatok. Az előbbiek hangja lágyan gurgulázó, az utóbbiaké hangosan csicsergő.

A színes kanárik a szivárvány szinte minden színében pompázhatnak, de a leggyakoribbak és a legközkedveltebbek a sárgák. A piros és az élénk narancssárga szín sokáig elérhetetlen vágya volt a madarászoknak, ma is nehezen tenyészthető, ezért gyakran a sárgás színű egyedeket különféle színezékekkel etetik, s ha ezt az új gazda nem folytatja tovább, a vásárolt madár néhány hónapon belül kifakul.  De szép számban akadnak rajzos változatok is, melyeknél az alapszíneken sötétebb vagy halványabb mintázat látható, különösen a madarak hátán, szárnyán, farkán és oldalán.

Az utóbbi években az alakja tekintetében különleges kanári tartása éli reneszánszát hazánkban is. Ezek közt vannak simafejűek és búbosak, nyurgák és golyó alakúak, egyenes hátúak és már-már szánalmat keltő görbék, néha csupasz combokkal vagy nyakkal.

A kanárit azért is tartják szívesen, mert a tojó fészekkosárba rakja tojásait, nem pedig odúba, mint a legtöbb díszmadár, így a fiókanevelés csodája a szemünk előtt játszódik le. Ez – különösen a gyerekek számára – életre szóló élményt jelenthet. A háziasszonyok szempontjából pedig az sem elhanyagolható, hogy madaraink közel sem szemetelnek annyit, mint például a papagájok, és úgynevezett púdertolluk sincs, így nem rakódik fehér por a kalitka környékére. Ám a kanári sosem lesz olyan szelíd, mint a legtöbb, kézhez szoktatott papagáj. Ritkán azonban előfordul: ha elárvult fészekaljat nevelünk föl, a madarak annyira szelídek maradnak, hogy még felnőtt korukban is gazdáik kezére szállnak, szinte igénylik a simogatást, szeretgetést.