Nosztalgiából: fodros tollú magyar lúd

Hazánkban a lúdtenyésztésnek több évszázados hagyománya van, amire az írásos emlékek már a XI-XII. századból is utalnak. Nem véletlen, hiszen a libák után egyházi tizedet kellett fizetni. A XII. századtól pedig már találkozhatunk olyan kikötéssel, hogy az adó fejében beszolgáltatott ludak csak fehérek lehetnek, így természetszerű, hogy a Kárpát-medencében ez a színváltozat vált népszerűvé. 1840-ből származik az első utalás a fodros tollú magyar lúdra, s egy 1860-ban megjelent szakkönyvben már mint Angliában széles körben elterjedt díszállatról tesznek említést.

 A fajta tartásának megszilárdulása a XIX. század végére, a XX. század elejére tehető. A tojó öt, míg a gúnár hat kilogrammos, s annak ellenére, hogy a parlagi fajtákhoz soroljuk, fejlődőképessége és hízékonysága jónak mondható. Ezt figyelembe kell venni társállatként való tartásánál is, hiszen a súlyfelesleg káros lehet a kedvencként gondozott példányok számára.

A tojó évente két ciklusban mintegy huszonöt tojást rak. Ennek a rendkívül érdekes tollszerkezetű lúdnak a tenyésztése a mai napig igazi kihívást jelent. A jó genetikai állományú vérvonalakban is az utódok mintegy harmada mutatja csak az ideális tollszerkezetet. Az állatok fehér színűek, de a tojóknál megengedett egy halványkékes folt, s emellett ismeretes a ritka tarka színű változat is, amelyik erőteljesebb és nagyobb testű is. Megfelelő gondozás esetén gyakran elélnek akár húsz évig is, s ez idő alatt magunk is meggyőződhetünk róla, hogy a liba – annak ellenére, hogy a szólás butának tartja –  meglehetősen okos madár.

 Ez az ellenálló, edzett fajta sokat mozog, jól érzi magát a legelőn, ezért olyanoknak ajánlható, akik nagy területet – egyedenként legalább harminc négyzetmétert – tudnak libáiknak garantálni. Ellenkező esetben éppen különleges díszeiktől foszthatják meg társaikat: lecsipegethetik egymás fodrait.