Ribizli, Áfonya és a többiek…

Mióta az eszét tudja, a meghitt, budai házban mindig voltak kutyák. Rozi születésekor például hárman is szaladgáltak házba be, kertbe ki.

Az egyik legmulatságosabb történet is ekkortájt esett meg. Klasszikus példa minden újságíróiskolában, hogy nem az a hír, ha egy kutya megharapja a postást, hanem az, ha a postás harapja meg a kutyát. Nos, náluk ez postás nélkül történt...

– Három, vagy négyéves lehetett Rozi, amikor egy alkalommal békésen homokozott a kertben. Egyszercsak jött Buci, a nagybátyám nagytesű, szőrmók briard-ja, és elcsente a homokozóvödrét. Mi több, rágcsálni kezdte. Rozi kedvence volt a ciklámenszínű vödör, nagyon nem vette jónéven Buci akcióját. Nemtetszésének meglehetősen egyedi módon „adott hangot”. Kis ideig nézte, mit művel az eb, aztán odament hozzá, és hamm...  beleharapott a fülébe. Mit mondjak? Buci sokáig nem tért magához... Nagyon nem értette, hogy mi történik itt.

–  Rozi tehát éppúgy beleszületett ebbe a kutyás világba, mint az édesanyja.
– Három hónaposan feküdt a kertben, a három kutya meg ott ugatott a feje mellett. Így fokozatosan hozzászokott bizonyos frekvenciákhoz. Most már tízéves múlt, és halálosan meg van sértődve, ha Ribizli nem megy utána.

– Pedig fent nevezett pirosbogyós gyümölcsnevű hófehér gombolyag nem vele nőtt fel.
– Amikor másfél éve hozzánk került, a harmadik kutya volt. Aztán meghalt Áfonya, nem sokkal később meg Buci, így Ribizli lett „A” kutya a kertben. Egy ideig sehogy sem értette a helyzetet. Sunnyogva járt, kelt, behúzta fülét-farkát. Megszokta, hogy nem ő a falkavezér, csak az utolsó a rangsorban. Aztán egy idő múlva rájött, hogy jé, egyedül vagyok, enyém a ház, meg a kert, meg minden. Egyre nagyobb öntudattal létezett, mára meg egészen úgy viselkedik, hogy „én vagyok itt az úr”. Szépen, fokozatosan nőtt fel a feladathoz.

– Rozi pedig úgy tűnik, teljesen kisajátította… nem véletlen, hisz a kutyák hihetetlenül szeretik a gyereket. És fordítva. Olyan gyerekkel már találkoztam, aki szülei riogatására, vagy valamilyen rossz élmény hatására fél a négylábúaktól, de a java többség állandóan nyúzza felmenőit, hogy vegyenek neki egy kutyát.
– Főként a városi gyerekek, akiknek ez csempészheti be a környezetébe azt a hajdan-volt állapotot, amikor az ember szorosan együtt élt a természettel. De ezen kívül lesz egy társa, egy haverja, egy titkos kapcsolata. Valaki, akivel megoszthatja a titkait, aki biztos sose mondja el másnak. És hűségesen követi, ahová csak lehet. Megy vele focizni, és olyasmit csinálhat vele, amit anyuka, apuka esetleg nem.

– Arról nem beszélve, hogy megtanulja, felelős valakiért.
– Igen, mert például rendszeresen etetni kell és sétáltatni is kell őket... Attól függ persze, milyen korban kapja az a gyerek a kutyát. Leginkább a szülőknek kell megtanítani a kötelességtudatot. Nem is mindig szavakkal, mert az legtöbbször lepereg a „kisdedekről”. Nem adsz a kutyának vacsorát? Akkor te sem kapsz, gyermekem. Ez persze nem ilyen egyszerű, de valahogy meg kell velük értetni, mit jelent felelni valakiért.

– A baj csak az, amikor épp a szülőktől lát rossz példát a gyerek.
– Sok szülőt sem neveltek meg annak idején arra, hogy bizony a legapróbb kis lény iránt is felelősséggel viseltessenek. Rettentően mérges leszek, ha meghallom, hogy húsvétra kiskacsát, meg nyulat vesznek a gyereknek, aztán, ha vége az ünnepnek, már nem tudnak mit kezdeni vele.
Az állatok nem játékszerek, amelyeket ha meguntunk, csak úgy eldobunk. Ha a felnőttek felelősségteljesebbek lennének, nem lennének zsúfolásig tele a kutyamenhelyek kidobott, megkínzott állatokkal. Nem vagyok egy sírós nő, de ha ilyet látok, elfutja a szememet a könny. Mert olyan védtelenek és kiszolgáltatottak, miközben nincs hűségesebb lény náluk.

– „Ha megetetsz egy éhező kutyát és jóllakottá teszed, nem fog megharapni. Ez az alapvető különbség a kutya és az ember között” – mondta Mark Twain. Mennyire igaza volt. Visszatérve a hűségre: a nagyanyám sarki keverék Mackója, aki majd húsz évig élt vele, halála után nem volt hajlandó elmozdulni a sírja mellől. És ételt sem fogadott el, soha többé…
– Ne is folytasd. Nagyon ki tudok készülni ezektől a történetektől. Amikor menthetetlenül beteg volt Áfonya, és el kellett altatni, épp vidékre mentünk játszani. Tudtam, mire hazamegyek, már nem lesz otthon. Lukács Sándor kollégám hosszan tudna mesélni arról, hogy bőgtem végig az utat.

– Akkor átérzed, mit jelent, hogy évente – óvatos becslések szerint is – legalább 10 ezer kivert kutyát ütnek el az autók, és ugyanennyit el kell altatni a gyepmestereknek, mert nem találnak nekik gazdát. A menhelyek sem tudják befogadni őket, túlzsúfoltságuk miatt. Minden bizonnyal ez magyarázza, hogy a „nagykövete” lettél egy örökbefogadási programnak.
– Amit az ember meg tud tenni, tegye meg. Ha bárki úgy gondolja, hogy személyemben hitelesíthetek valamit, hogy kapcsolatot tudok teremteni, elgondolkodtatok, vagy ráébresztek embereket az együttérzésre, a segítésre, azt én örömmel vállalom.

– Akár örökbe is fogadnál egy kutyát?
– Nem lehetetlen, Rozi és Ribizli biztosan örülnének neki… A legnehezebb eldönteni, hogy melyiket a sok száz közül? Hisz úgy néznek rád, olyan esdeklő szemekkel, hogy legszívesebben mindegyiket magadhoz ölelnéd, s vinnéd, hogy ne lásd az ottmaradottak szemét. Az biztos, hogy legalább még egy kutyára szüksége van a családnak.

– Létezik másfajta örökbefogadás is…
– Azt azoknak találták ki, akik a lakáskörülményeik miatt nem vihetnek haza állatot. Mert hiába a jószándék, egy nagytestű, sok mozgást igénylő fajtát kínzás lenne bérházi lakásba kényszeríteni. Akkor már sokkal jobb, ha valaki segíteni szeretne, hogy rendszeresen meglátogatja a menhelyen a kiválasztott ebet, hozzájárul a tartásához. Ha anyagilag ezt nem engedheti meg, akkor segít a menhely munkatársainak, amiben tud. Mindig akad olyan munka, amiben hasznosítani tudja magát.

– Ezek fontos dolgok. De ami igazán lényeges, az itt is az oly sokszor emlegetett megelőzés. Vagyis, hogy minél kevesebb kutya maradjon gazdátlanul.
– Ez lenne az igazi. De ez rettentően lassú dolog. Mint mindent, ezt is legjobb lenne egészen korán kezdeni. A gyerekek, ha piszkálnak is olykor, gondolom kíváncsiságból bogarakat, vagy apró élőlényeket, az igazságérzetük még alapvetően a helyén van. A szenvedés iránt is nagy a fogékonyságuk. Én például el tudom képzelni, hogy minden osztály legalább egy környezetismeret órát valamelyik kutyamenhelyen tartson. Ott szembesülnének azzal, mit tesznek az emberek ezekkel a szerencsétlenekkel. De megismernék azt is, hogy mit lehet tenni az állatokért. Biztos vagyok benne, hogy ennek lenne értelme, és eredménye is.