Olyan csúnya, hogy már szép

Új házának hitele racka juhaitól, egy róka pedig az összes dísztyúkjától fosztotta meg a mikófalvi galambászt. A fiatalember most egy ritka fajtát tenyészt.

ÁllatbarátKeresztény Gabriella2009. 07. 26. vasárnap2009. 07. 26.

Kép: Mikófalva, 2009. július 03. Bagdi Ferenc galambász egy magyar begyes és egy brűnni begyes galamot tart a kezében. Fotó: Ujvári Sándor

Olyan csúnya, hogy már szép
Mikófalva, 2009. július 03. Bagdi Ferenc galambász egy magyar begyes és egy brűnni begyes galamot tart a kezében. Fotó: Ujvári Sándor

Kis ház, nagy udvarral. Hátul takaros, kifutós galambház, odébb fabódé, a hamburgi pettyes és japán tyúkok egykori lakhelye. Bagdi Ferenc szerint amíg megvolt a két rackája, nem kellett füvet nyírni, de eladta őket, amikor 31-ről 46 ezerre ugrott a havi törlesztése. A tyúkocskák vesztét egy fránya róka okozta, vitt mindent. Pedig a kis japánok nyáron a nádasban tanyáztak, ott is költöttek, csibéikkel megtisztították udvarát a bogaraktól. Két éve költözött ide, de ilyen még nem történt. Sajnos Picinek, a lábunknál nyüzsgő kis korcsnak csak a hangja nagy, amúgy egy betörő is legfeljebb lábat törölne a bundájába.

– Sebaj, jövőre, ha lefut a hitel, az óriás begyesek galambházát megduplázom, és tetőteret is építek rá. Oda tyúktarka galambot hozok. Ez egy régi, a Monarchia idején kitenyésztett fajta, hosszú nyakú-lábú, röpülni se tud, inkább tyúkforma. Nem felkapott fajta, akárcsak a brünni begyes. Ők kerültek most a tyúkólba. De lesznek még tyúkjaim, és kecskét is szeretnék, a tej miatt. Meg gyimesi, hortobágyi rackákat, mert olyan szép a szarvuk. Vágásról szó se lehet! Huszonöt éves vagyok, húsz éve galambászom, de előbb enném meg a magyar óriás begyesekért kapott valamelyik serleget, mint az állataimat.

– Elég furák ezek a brünni begyesek. A testük, mint egy girhes postagalambé, és elég kicsi a begyük is. Mi tetszett bennük?
– A különlegességük. Ez egy régi „csehszlovák” fajta, az 1700-as évektől a tenyésztők addig szorgoskodtak a küllemükön, mígnem ilyen aránytalanok lettek. Jól röpülnek, de félénkek, és nem emberbarátok, mint a magyar óriás begyes. Nekem mégis tetszenek, szerintem a csúnyaságuk a szépségük. Talán ötszáz van belőlük az országban, pár tenyésztőnél. Én korábban Pestről szereztem be néhányat, később túladtam rajtuk, és egy ismerősömtől, aki felszámolta az állományát, most hat párat kaptam. A többit egy ukránnak adta el, de ezeket elhoztam, hogy ne kerüljenek fazékba.

– Ezek? Hiszen hús is alig van rajtuk!
– Az engem nem izgat. Már rengeteg elismerést kaptam az óriás begyesekért, de elvi kérdésnek tartom megmenteni a brünnit a hazai kipusztulástól. Mint a tyúkidomú tarkát. Az is egyedi, peckes, nem is tetszik senkinek. Galambászként csak egyetlen fajtát nem szeretek: az amerikai húsgalambot, a Kinget. Tíz éve tele van velük az ország. Ezt hívják galambglobalizációnak! Első az üzlet, a pénz, a haszon, és nyereségvágyból sok ősi magyar és ritka fajtát erőszakkal kiszorítottak. Csak a postát nem tudták, a legintelligensebb fajtát.

– Tényleg, miért nincs postagalambja?
– Vágyom rá, de az nagyon költséges hobbi. Náluk a teljesítmény számít, egy-egy győztes példány megfizethetetlen. Amelyik az athéni olimpia idején elsőnek jött haza, azért 15 milliót kínáltak. A gazdája nem adta, riasztóval, vérebekkel őrzik valahol az Alföldön. Én is csak olyan szép nyertestől válok meg, amelyiknek megmaradt a tiszta vérvonala. Néha muszáj, mert ha egyért kapok százezret, az másfél havi vagyonőri fizetésem. Mióta építkeztem, első a csekk, második a galambok élelme, vitaminja, gyógyszere, végül jövök én. Fogytam is húsz kilót, mióta egyedül élek, nincs már anyukám házi kosztja. Van viszont végre párom, egy kápolnai lány, aki ugyanúgy szereti a galambokat és általában is az állatokat, mint én. Biztos vagyok benne, hogy a „csúnya” brünniekkel is érek majd el eredményt, mert engem a kihívások motiválnak.

Ezek is érdekelhetnek