Madarak mentsvárában

Az ötvenhárom éves férfi főállásban a Körös-Maros Nemzeti Park természetvédelmi őre, családjában nemzedékről nemzedékre öröklődött a természet szeretete.

– Édesapám biológia–földrajz szakos tanár volt Gyomán, és mindkét nagyapám vadászott – emlékszik vissza Puskás László. – Édesapám kivitt a határba, ő tanított meg a növények, a madarak nevére. Ezért nem véletlenül kerültem közel a solymászathoz, a vadászat ősi, hagyományos módjához, ami teljesen más, mintha puskával csináljuk. Ha a récét sólyommal fogatom meg, három-négy perces hajsza szükséges. A récének van esélye a megmenekülésre, míg puskával azonnal leteríthető. Ugyanakkor a sólyom betanítása nagyon sok feladattal jár, ezért a vele való vadászat is nagy sikerélményt jelent.

A madárvédelemmel is a szülői házban ismerkedett meg. Édesapjához elhozták a határban megtalált túzoktojásokat, és évente három-négy fiókát neveltek föl. A madarak védelme tényleg indokolt, mert a fiókák háromnegyed része a természetben elpusztul: áramütés, autógázolás, mérgezés és egyebek miatt. Ezért komoly eredménynek számít, hogy Körösladány határában újra költ a parlagi sas, a kerecsensólyom, a darázsölyv és a túzok. Az udvar bal oldalán egy ketrecben a holló rikácsol, már négy éve él itt.

– Budapesten találtak rá, és olajosan, összetört tollakkal került ide. Kétszer próbáltam visszaengedni a természetbe, de mindig hazajött, egyszer lábtöréssel. Az egyik fiókát – mutat Puskás László a műanyag ládákon ülő hat gólyafióka közül a legkisebbre –, egy dévaványai bolt tetején a fészekből kidobta az anyja. Ha a gólya kevés táplálékot talál, és több fiókája van, mint amennyit életerősre képes fölnevelni, akkor a kisebbeket kidobja a fészkéből. A többi fióka azért került ide, mert az anyjuk elpusztult. Évente 18-20 gólyafiókát mentek meg.

A vándorsólymok zárt röpketrecben élnek. Érkezésünkre vijjogó hanggal az ennivalójukat kérik. Naposcsibéket, galambokat, meg kutatólaboratóriumokban fölöslegessé váló patkányokat esznek. A röpketrec oldalához erősített ládában öt négyhetes kuvikfióka kapott helyet, egyet kiemel közülük gazdájuk:

– A környéken lebontottak egy mázsaházat, akkor vették észre a szaladgáló kuvikfiókákat. Ha otthagyják őket, akkor a nyest vagy a görény éjjel rájuk talál, ezért elhozták hozzám. Miután kitollasodnak, elviszem őket egy kuvikcsaládhoz, és ott felnőnek a többi fiókával együtt.

A gazda az ólban kecskét is tart. Fejésére nem jut ideje, de meghagyta, mert szereti. Fügét, a fekete nóniuszt néha kocsi elé fogja, lánya pedig lovagolja.

– Mindegyik állatot szeretem, de ő áll legközelebb a szívemhez. Szerintem a magyar emberhez hozzátartozik a ló – mondja, miközben simogatja a jószág nyakát. – Nagyon sok gyerek jár ide állatokat nézni. Iskolai csoportoknak szívesen tartok előadásokat, mert fontos, hogy a gyerekek megismerjék és megszeressék a természetet.

Közben vendégek érkeznek, öt gyöngybagolyfiókát hoztak. Ahogy felnyitjuk a doboz tetejét, a csöppségek tágra nyílt szemmel néznek ránk, és védekezésként kígyóra emlékeztető sziszegő hangot adnak ki. Az ecsegfalvai templomtoronyban élnek baglyok, oda viszi majd őket, hogy biztonságban fölnevelődjenek. Puskás László nem filozofál az ember és a természet összefüggéseiről, csak teszi a dolgát.