Csótár Rezső öröksége

– Ettem az agyagot, ami lepotyogott az asztalról, és apám ezt jó jelnek vélte – mondja mosolyogva, amikor a műhelyben beszélgetni kezdünk. Pár perc óta ismerjük egymást, de már tegeződünk, Csótár Rezsőnél ez is a hagyományok közé tartozik. Aki szerencsésebb és nem vezet, s a pálinkán is túl van, saját fája körtéjéből készült, már az illata is lebilincselő. 

Belépve az ajtón, az oklevelek közt a falon feltűnt egy versike, nagykanizsai tanárnőktől kapta: „Vidám volt a műhely, / mikor betoppantunk, / lábunk közé rögvest / korongozót kaptunk…” Ne értsük félre, nevet házigazdánk, gyerekekkel jártak itt, és mindenkinek nagyon megtetszett a korongozás. Most is gyerekek állnak mellettünk a szüleikkel, és van, aki már dolgozik. Csótár Rezső mindenkit meginvitál a fazekaskoronghoz, aki kedvet érez az agyagozáshoz. 

Erika, a menyünk is a munka lázában ég, miközben mi többiek az okleveleket, díjakat nézzük. Kezdjük azzal, hogy Csótár Rezső 1996 óta a Népi Iparművész cím birtokosa, 2006 óta pedig a Népművészet Mestere. A népművészek legrangosabb elismerésének előzményeként 2000-ben Aranykéz-díjat, 2005-ben Gránátalma-díjat kapott, 2008 óta faluja díszpolgára, kitüntették a Zalai Gyermekekért Díjjal is. 

– A gyerekeket nagyon szeretem – simogatja meg egy várakozó kislány karját. – Járnak ide óvodások, iskolások, és én is megyek, ahova hívnak. A régi időkben itt fazekascéh volt, most már csak hárman vagyunk fazekasok Szentgyörgyvölgyön, s igazából már csak én dolgozom. Nekem ez a mindenem, hozzám bárki jöhet, van is vendégem bőven. Sokan jönnek a nemesnépi üdülőszállóból, ez tőlünk pár kilométerre épült, de Kaposvártól Győrig, Budapesttől Kecskemétig érkeznek családok és csoportok. 

Szentgyörgyvölgy a szlovén határtól nem messze, a Hetés, a Göcsej és az Őrség határán fekszik. Az 1940-es évek végén még több mint 1200 lakója volt, jelenleg 360-an lakják. Az 1960-as évek elején itt is megalakult a téesz, amely később egyesült a magyarföldi és a márokföldi, majd a nemesnépi szövetkezettel, de megerősödni soha nem tudott. A kerámiaüzeme viszont, amely melléküzemágként a kezdetektől működött, sikeresnek bizonyult. Ott dolgozott fazekasként Csótár Géza, házigazdánk édesapja, és mikor a fia Lentiben, az ipari iskolában tanulni kezdte a szakmát, az apja mellé került „inasnak” a téeszműhelybe. 

– Négyen voltunk testvérek, és sokat dolgoztak a szüleink értünk – érzékenyül el –, s ahogyan az elején említettem, apám bennem látta a mestersége folytatását. Nyolcéves koromtól kezdve egyre több feladatot kaptam tőle az agyag előkészítésétől a korongozás tanulásáig, volt, amit elrontottam, ilyenkor egy-egy füles is kijutott, de így tanul az ember. Elvégezve az ipari iskolát Zalaegerszegen letettem a fazekasvizsgát, és tizenhét évesen én is a téeszben folytattam. Négy év múlva, a katonaság után megházasodtam, a feleségem, Erzsike a munkában is társam. A rég megszokott munkamegosztásnak megfelelően én korongozom és égetem, a feleségem pedig írókázza, díszíti az edényeket. Errefelé a hagyományos őrségi motívumkincs a jellemző, ami nekem nagyon szép, apám fiatalabb korában próbálkozott mással is, de ő is visszatért ehhez. 

Dédapja, László, nagyapja, Ferenc és édesapja, Géza után Rezső a negyedik Csótár a sorban. Gyönyörű zöld mázas korsójának felirata: „Ez a korsó kérded kié? / Csótár Rezső fazekasé? / Készítette, de nem magának, / hanem sok jó barátjának”. Az eredeti felirat az édesapjáé a saját nevével, az idő múlásával aztán a Gézát itt is a Rezső váltotta fel. S mivel a Csótárok egykor a maguk gazdái voltak, 1979-ben a téeszben elérkezettnek látta az időt, hogy új útra lépjen. Az elnök hozzájárulásával mellékfoglalkozásban kezdte itthon, majd egy év múlva kiváltotta az iparengedélyt, azóta a feleségével együtt – aki a díszítés mesterségét az ő édesanyjától tanulta – önálló fazekas kisiparosként a saját műhelyükben dolgozik. 

Kiállításairól is sokan ismerik, nemcsak idehaza, hanem Szlovéniában és Ausztriában szintén. „Agyagba álmodott szellemi örökség” – nemrég így méltatták, amit alkot. Megalakulása, 1982 óta aktív tagja a Zala Megyei Népművészeti Egyesületnek, tevékeny részt vállal mestersége oktatásában, népszerűsítésében. Szakkörei, bemutatói a gyermekektől a nagyszülőkig mindig minden korosztályt vonzanak. 

Lánya pedagógus, és két unokája is ért a korongozáshoz. Reméli, lesz, aki folytatja a családban, ő maga egyetlen nap sem tud meglenni nélküle. S aki tőle tanulni akar, ingyen teheti, miközben a műhely melletti bemutatóteremben megcsodálhatja mindazt, ami itt készül. Lábasok, fazekak, kancsók, korsók, köcsögök, tálak, bögrék sorakoznak a polcokon – melyekből vásárolni lehet –, és felsorolni is nehéz lenne, mi még. 

Csótár Rezső pedig, akinél kedvesebb, közvetlenebb embert nehéz elképzelni, munka közben gyakran az édesapja korongozójára néz, amely mellette áll a műhelyben, s ilyenkor eszébe jutnak gyermekkora évei. Amikor odaülhetett mellé a szekérre, és mentek a zalai, somogyi vásárokra, ő meg vékony hangján fennszóval hirdette a bakról a portékát: „Asszonyok, asszonyok, megjött a fazekas, / hozott kicsiket, nagyokat...”. És sorakoztak a szekér mellett az emberek, a dél-zalai horvátok ráálltak a tálakra, nevetve mondták: „Ha nem törik el, megveszem...”. 

– Sokat eladtunk, és mindig vártak ránk – nyújtja kezét búcsúzóul a kapuban a szentgyörgyvölgyi fazekasmester. Vasárnap dél van, a háza előtt hét autó áll, már gyülekeznek a délutáni látogatók…