Egykrajcáros a padlásról

Kovács Géza tizenhat éves korában talált a nagyszülei padlásán egy Mária Terézia korabeli egykrajcárost, azóta keres, kutat. Eredményesen, s nem csak régi pénzeket lel. Hanem cserepeket, zsákokat, székeket, szerszámokat, szitákat, kosarakat, abroszokat – szóval mindent, ami egy háztartásban szolgált. Külön-külön egyik se valami jaj, de nagy kincs, de együtt igenis komoly érték. Mutatja, hogyan éltek eleink.

Tiszadada egy a sok Tisza menti falu közül, kulturális élete azonban messze kimagaslik közülük. A falu képviselő-testülete – melynek tagjai a rendszerváltás óta nem veszik fel a tiszteletdíjukat– az anyagiakat sem kímélve nagy figyelmet fordít a falu szellemi fejlődésére. Fontos szerepe van ebben Kovács Gézának, aki előbb közmunkában, a főiskola elvégzését követően pedig immár két évtizede főállásban szervezi a kulturális életet. Ő szerényen művelődésszervezőnek mondja magát, de hát sokkal több ő ennél. Hogy mást ne mondjunk, kiváló, több kötetes költő, de a falu anekdotakincseit is kitartóan gyűjti. És szervezője évente hetven-nyolcvan kulturális rendezvénynek, amelyek között az író-olvasó találkozókon át a falunapokig ezerféle összejövetel szerepel.

Vele találkozva nem is igen tudja az ember, hogy mivel is kezdje. De Kovács Géza nem az a tétova ember, úgyhogy meg is határozza nyomban az útirányt – irány a Holló-emlékház! A falu közepén, a református templom közelében található régi épületet pár hónapja újította fel az önkormányzat, s alakította át egy pompás kiállítótérré, ahol a magyar expresszív festészet egyik legnagyobb alakjának, Holló Lászlónak a művei láthatók. 

– A festő fogadott unokájának, a debreceni egyetem néprajzos tanárának, Ujváry Zoltánnak és a festő özvegyének, Maksa Olgának köszönhetjük az alkotásokat, a gyönyörű festményeket s a grafikák sokaságát – magyarázza vendéglátónk. – Tudni kell, hogy Holló László nem erre a vidékre való. Kiskunfélegyházi. De volt egy debreceni katonabarátja, s mikor vége lett az első világháborúnak, leszerelő katonaként társával együtt Debrecenben szállt le a vonatról. És hamarosan feleségül vette a barátja húgát, ám az három év múlva meghalt. Ott maradt magára a festő. Évekkel később aztán felfogadott egy kisgyermekes bejárónőt, majd mikor az is meghalt, feleségül vette az árva lányt. És hogy gondoskodjon róla, ráhagyta az örökségét. Köztük a dadai képeket, merthogy a festőnek Tiszadada volt a második otthona, évtizedeken át minden nyarát nálunk töltötte. 

Kovács Géza tele van hasonló történetekkel. Egy részüket a könyveiben is megírta, de a többit is szívesen megosztja másokkal. Hál’ istennek van kivel. Mert a dadai kiállításokat, rendezvényeket nem csak a helyiek látogatják, gyakoriak a messziről jött csoportok is. Köszönhető ez annak is, hogy Géza barátunk rendszeresen tart szakmai előadásokat az ország más pontjain is, legutóbb például Holló László szülővárosában, Kiskunfélegyházán nyitott meg egy tárlatot, ahol a Miskolcról Tiszadadára költözött kiváló szobrász, Boncsér Árpád alkotásaival ismerkedhetnek meg a Bács-Kiskun vármegyeiek. 

A faluban a Holló-emlékház mellett első osztályúan menedzselt tájház, művelődési ház, helytörténeti gyűjtemény is működik, s ha még ennyi sem elég, ott van a Till Aran szobrait őrző tárház is, ahol a neves szobrász több mint kétszázötven alkotását lehet megtekinteni. Úgyhogy a kulturális élményekre vágyó turista jobb, ha kétnapi hideg élelemmel érkezik Dadára, bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Tisza-parton jó nevű csárda is működik. 

Ha már végeztünk a Holló-emlékházzal, meg a Till Aran Tárházzal, feltétlenül keressük meg a helytörténeti gyűjteményt is, ami egy régi iskola felújított épületében található. Ott aztán tényleg van minden. Kovács Géza jó húsz éve kezdett hozzá a gyűjtemény megalapozásához. A tárgyak meg egyre csak bővültek. Előbb csupán a szobáját, aztán a szülői házat, majd a portát is kinőtte a gyűjtemény, de ekkor találkozott az ő reménye meg a falu vezetésének óhaja – hozzanak létre egy helytörténeti gyűjteményt. 

– A falunak volt egy használaton kívüli épülete, de nem voltak tárgyai, nekem meg voltak tárgyaim, de nem volt épületem, így aztán egymásra találtunk. De akkor már könnyű dolgunk volt. Tudta a falu, hogy gyűjtök, gyűjtünk mindent, s hozták kérés nélkül is a régi tárgyakat. Sejtettem, hogy sok régi holmi rejtőzik még a padlásokon, a fészerek poros sarkaiban, de ilyen gazdagságra nem nagyon számítottam – vezet bennünket körbe a kincsek között. 

A látogató nem győzi kapkodni a fejét, s amikor már túl van a kis múzeum borbélyüzletén, a helyi cigányoktól kapott vályogvető, teknővájó szerszámokon, a Tiszában fogott mamutcsontok tanulmányozásán, hirtelen feljajdul. „Jaj, Istenem, hát ilyen volt gyermekkoromban a mi vegyesboltunk is…!”

– Ezért nevezem én ezt a szegletet a jajgató saroknak – nevet házigazdánk. – Mert az egykori szatócsbolt előtt megállva majd mindegyik idősebb látogatónk hasonlóképpen sóhajt: „Jaj, Istenem…! Az én gyerekkoromban is…”

A másik teremben már nem is jajgat, csak áll, s bámul az ember. Gyönyörködik a most húszéves éremgyűjtő szakkör numizmatikai kiállításában, Boncsér Árpád szobraiban, a negyedszázados nyári festőtelep alkotásaiban. És akkor még nem is látta az ország egyik legnagyobb kávéházi cukorgyűjteményét, ami 11 200 darabot számlál, s melyből 6500-t meg is tekinthet.