Aratónap Hajdúnánáson

Rekkenő meleg és tökéletesen beérett búzatábla fogadta a Keleti-főcsatorna partján lévő Nyakas-farm mellett a vendégeket, akik közül nagyon sokan a régi idők öltözetét viselték a jeles nap alkalmából. S nem csupán a tizenegy csapat kaszásai, kévekötői öltöttek hagyományos ruhát, de a szép számú érdeklődő közönségből is sokan bújtak fehér vászoningbe, tettek a fejükbe nemzeti színű szalaggal átkötött szalmakalapot.

A bemutatóval egybekötött versenyt árgus szemek követték. A Buczkó József – akinek szintén e napon mutatták be a búzavetéssel és -aratással foglalkozó, Istennek legszebb ajándéka című könyvét – vezette bíráló bizottság tagjai hét szempont alapján értékelték a munkát: nézték a kaszálás, a marokszedés, kévekötés, kötélkészítés, keresztrakás minőségét, de pontozták az öltözetet és azt is, hogyan tették rendbe a kaszálás után a tarlót a három fős csapatok. 

Délelőtt tíz óra körül jött el a munka dandárja, akkor már százak figyelték s látták el tanácsokkal a pályán kívülről is a hajladozókat. S persze kommentálták is a látottakat, miközben régi emlékeket is fölelevenítettek. Egy nyárfa hűvöséből mi is felfigyeltünk két javakorabeli férfi beszélgetésére. Az egyik arról beszélt, hogy az ő gyermekkorában nemcsak szalmából, hanem gyékényből is tekerték a kévéket összefogó kötelet, de csak akkor, ha esős volt a tavasz, s jó nagy tocsogók maradtak, mert a gyékény csak olyan helyeken nő. A másik férfi meg azzal kontrázott, hogy az ő idejében zöld kukoricalevélből is sodorták a kötelet, de az kegyetlen dolog volt, mert ha nem vigyázott, az éles levelek könnyen összekaszabolták az ember kezét.

Gencsi Mihály és Pinczés Sándor osztotta meg így tapasztalatait a régi időkről. Pinczés Sándorral később is összefutottunk, s megtudtuk tőle, hogy egyáltalán nincs távol tőle a kaszás aratás. És a nagy hőség se zavarja különösebben. Ő ugyan már tűzoltóként ment nyugdíjba, de a Hortobágy szélén, egy Nagyhegyes melletti tanyán nőtt fel, ahol az apja öt hektáron gazdálkodott.

– Meleg van, persze hogy meleg van, de mikor legyen meleg, ha nem a nyár derekán! – mondta nevetve. – Az én gyermekkoromban is, Gólyáson, ahol laktunk, olyan forróság volt, hogy szabályosan kiégtek a legelők. Az viszont igaz, akkor nem voltak ilyen heves zivatarok. Akkor olyan jó langyos záporok voltak, hogy öröm volt utána a pocsolyákat taposni. Szóval nagyon szép idők voltak azok a gólyási idők. Ezért is jöttünk el a párommal ide, hogy fölelevenítsük a régi, gyermekkori emlékeket.

A jeles eseményen a környező települések, mint Hajdúdorog, Téglás, vagy Hajdúhadház csapatain kívül messzibb tájakról is érkeztek aratók. Például Ustronból, Nánás lengyelországi testvérvárosából és a Székelyföldről, Csíkszeredából, illetve a Partiumból, Érmihályfalváról is. Az Érmellék városának aratói mellett azért álltunk meg, mert az egyik kereszt tövében nagy csokor mezei virágot vettünk észre. Volt abban kigyószisz, ökörfarkkóró, seprence, ligetszépe, csak azt nem értettük, mi a céljuk ezzel a mihályfalviaknak.

– Fölkerül majd az egyik kereszt tetejére – magyarázta a csapat vezetője, Borbély Csaba, aki a partiumi kisváros kulturális életét irányítja, s a hagyományápolás se áll tőle távol, ő a híres Nyíló Akác Néptáncegyüttes vezetője is. Ők se először vannak itt, de mindig örömmel jönnek. 

Örömmel jönnek a debrecen-csapókerti kertbarátok is, akik jó másfél évtizede látogatják a hajdú-bihari aratónapokat. Tavaly például Balmazújvároson vendégszerepeltek, de már akkor eldöntötték, hogy 2024-ben ismét Nánás következik. Mindezt Karancsi Gáspártól tudtuk meg, aki Biharkeresztesen nőtt fel s tanulta meg a kévekötést. S szerette meg a földet. Mert ugyan kőművesként dolgozta le az életét, de a földtől nem tudott elszakadni. Ma is van két kis darab parcellája, amiket előszeretettel látogat. Azt már nem volt időnk megkérdezni tőle, hogy ott mégis mit termel, mert ránk mordult a csapat kaszása, hogy ne a szánk járjon, hanem a kezünk. 

Így aztán békén is hagytuk a csapókertieket, s mentünk megnézni a cséplést, meg a cséplőgépet mozgató öreg traktort, a legendás Hoffert. Már messziről hallatszott a jellegzetes püfögése, a legtöbb látogató csodálkozva mustrálta a különös masinát. Az idősebbek meg csillogó szemmel, ami lehet, hogy a gépnek, de az is lehet, hogy az elmúlt ifjúságuknak szólt. 

Az aratást követő marhapörköltes, túrós réteses ebéd közben is egészen biztosan azokról az időkről esett a legtöbb szó köztük.