El kell menni Feketetóra

A Nagyvárad és Kolozsvár közt nagyjából félúton fekvő Negreni, azaz Körösfeketetó vására évszázados hagyományra tekint vissza. A forgalmas főút s közvetlenül a Királyhágó mellé települt falu afféle gyűjtőhelye volt a környék távoli hegyi falvaiban élő vásározóknak, akik minden év október elején gyűltek össze a Körös partján. Árultak mindent. Lovat, tehenet, vásznat, gabonát, ruhát, szekeret. S volt idő, mikor még lányokat is, de a lányvásárokat később betiltották, mert az, fogalmazzunk finoman, rengeteg konfliktust szült. 

Aztán a vásár fokozatosan átalakult régi tárgyak piacává. Olyannyira sikeres volt a váltás, hogy a múlt század hetvenes éveitől kezdve itt cserélt gazdát Erdély legtöbb régisége, de hoztak ide portékát a Bánátból, Moldvából s az Al-Duna mellől is. A sikeren felbuzdulva aztán a szervezők vagy huszonöt éve beiktatták a júniusi találkát is, ahová Magyarországról is sokan érkeztek, s érkeznek ma is. Köztük mi is. Igaz, az első feketetói „juniálisunkon” sikeresen meglovasították a mobiltelefonomat, de ez nem vette kedvünket. A tavalyi eseményt azonban a munka miatt ki kellett hagynunk, épp ezért az ideinek a szokottnál is izgatottabban vágtunk neki. Az északkeleti országrészben élőknek Vállajon, Nagykárolyon át vezet a legkényelmesebb út, ami valahol Zilah előtt találkozik a Szatmárnémeti-Kolozsvár közti, kiváló minőségű országúttal. Aztán hamarosan le is fordulhatunk az Ady életéből megismert Csucsa felé. Itt már igazán szép hegyek közt autókázhatunk. A Meszesen átvezető hágó tetejéről pedig kitárul előttünk a gyönyörű Erdély. A távolban feltűnik a Bihari-hegység, meg legmagasabb csúcsa, a Vigyázó, ami most felhőben úszik ugyan, de mi tudjuk, hogy ott van, hiszen számtalanszor láttuk már, a hegyek meg köztudottan nemigen vándorolnak. 

No, arrafelé igyekszünk mi is. A hágóról azonban előtte egy telefon, mert az erdélyi cimborák már napok óta „feketetóznak”, így elmondhatják, hogy mi vár ránk. Sár – érkezik a lehangoló válasz. Hisszük is, meg nem is, mert itt fent ragyog a nap, és hűvös szél fújdogál. Lent Csucsán meg a mellette lévő Negreniben is jó az idő. Parkolót ugyan nehezen találunk, végül egy idősebb férfi integetését elfogadva egy öreg portára kanyarodunk be, s egy marosvásárhelyi magyar házaspár autója mellett parkolunk le. – Esernyőt vigyenek, mert itt bármikor eshet! – figyelmeztetnek, de ezt nem is kell mondaniuk, hiszen számtalanszor eláztunk már a kapkodásunk miatt. Most felhőt nemigen látni, ám bokáig ér a sár, mert a hét első felében esett meg esett, de annyi, hogy a hegyekből lezúduló víz több tucat sátort elöntött. 

A falu és a Sebes-Körös között húzódik a vasút is, azon túl meg keskeny, de hosszú, lapos kaszáló, a vásár helyszíne. A vasúti töltésről belátni szinte az egész vásárt. Képzeljünk el vagy ötven futballpályát, ahol mindent sátor meg sátor borít. Lakodalmas sátraktól az egészen pici, egyszemélyes sátrakig, köztük autók tömege, meg persze az emberek sokasága. A régiség sajnos már évek óta kevés. Van viszont tengersok cipő, papucs, pulóver, atléta – mintha Németország meg Hollandia minden használt ruhaneműje itt kelletné magát. Pokoli hangzavar, ezer torok üvölti, hogy „zecse lej, zecse lej”. A zecse románul azt jelenti, hogy tíz, de hogy mit kínálnak száz helyen is tíz lejért, nem derül ki, mert megkívánunk egy cső főtt kukoricát, s arra koncentrálunk. De mikor megpillantjuk az árát, azonnal elmegy tőle a kedvünk. Tíz lej, azaz majdnem nyolcszáz forint…! 

Más portéka sem olcsóbb. Egy félliteres palack víz vagy egy kávé hat-hét lej, egy tányér babfőzelék negyven lej, egy kiló sajt ötven-hatvan lej, s ami a leginkább mellbevágó: egy kiló sima kenyérszalonna ötven lej! Drágább, mint Magyarországon. 

Ja, hogy régiségről eddig nem is beszéltünk? Sajnos alig láttunk valami értékeset. Itt is a Nyugat-Európában kidobált kacat a rengeteg, jobb szobor, festmény pedig egyáltalán nem volt. De egy pompás, fél méter magas, negyven centi széles kis harangot mégis csak felfedeztünk. Valahonnan Balázsfalva környékéről hozták, állítólag egy üres görög katolikus templomban szolgált egykor. De a templom az ortodoxoké lett, s a harang nem kellett senkinek. Gondolkoztunk is, hogy megvesszük, de aztán visszahőköltünk. Mert mit fogunk mondani majd a vámon? S mi történik, ha nem hiszik el a fináncok a vásárban hallott történetet…? 

Így aztán a harang maradt. De hoztunk két gumipapucsot, egy havasi pásztorbotot, s egy szatyor cseresznyét. Meg tíz pozsonyi kiflit, de azt már a határ mellől, Nagykárolyból. Mert ott sütik a világ legjobb diós meg mákos pozsonyiját.