Plentri Mihály szerencséje

Amikor Plentri Mihályt a sorsolás után felhívtam és gratuláltam, mindjárt úgy éreztem, a Suzuki jó helyre került. Házigazdánk és felesége, akikkel most Szarvason, a Csokonai utcában beszélgetünk, még soha nem nyert semmit, pedig egész életükben keményen dolgoztak, s ez nem csak múlt idő. Igaz, „Tata” – ahogy felesége, Judit mondja – nem is próbálkozott soha, de ő annak idején lottózott, állandó számokkal játszott. Akkor még tanyán laktak, s egyik alkalommal a nagy hóvihar miatt nem jött a postás, nem tudott szelvényt venni. A sorsoláskor kiderült: azon a héten négyese lett volna.

Plentri Mihály kőművesként kereste a kenyerét, és hetvenéves koráig dolgozott, sok házat felépített a városban és környékén. Most nyolcvanegy esztendős, felesége – akivel 1966. augusztus 20-án kötöttek házasságot – hetvenhét. Judit többféle munkát végzett: volt fehérnemű-készítő, cipőbolti eladó, aztán a Szarvasi Állami Tangazdaságban telefonközpontos, majd üzemanyagos és sókiadó is. Mind a ketten tanyán születtek a szarvasi határban – ahol régen sokkal több tanya állt, mint ma –, Mihály másfél évesen az édesapját veszítette el – aki nem jött vissza a háborúból –, Judit pedig az édesanyját, egy téves orvosi diagnózis miatt.

– Édesanyám tízéves koromig várta vissza apámat, akkor újraházasodott – meséli nyertesünk. – Így lett három féltestvérem, húgom, akikkel ma is nagyon jó a kapcsolatunk. Nemrég tartottuk az idei nagy családi találkozót, ilyenkor mindig remek a hangulat.

– Édesapám is megnősült később – veszi át a szót a felesége. – Mi hárman voltunk testvérek, az idősebbik nővérem sajnos két évvel ezelőtt meghalt. Az új mamánknak is volt egy gyermeke, és született még egy közös gyermekük. Az árvaságot nem kívánom senkinek, de édesapánknak sem volt könnyű, aki különben a paraszti munka mellett rengeteg dologhoz értett.

– Megcsinált mindent, megpatkolta a lovat is, ha kellett, tőle aztán lehetett tanulni – folytatja a férje. – Kár, hogy ez a tudás a tanyavilággal együtt eltűnik. S a parasztember nem pazarolt, nem pocsékolt, ott értéke volt az utolsó fűszálnak is – asszonya buzgón bólogat. – És rend uralkodott, most meg szedhetjük a pet palackot meg a sörös dobozt a Mótyóban, a Holt-Körös partján.

Ott, a Mótyóban van a kertjük. Megtermelik sok munkával zöldségből és gyümölcsből is, amit csak lehet, de bekerítve nincs a kert, így aztán időnként a vadak is bejárnak, megdézsmálják a termést. Mégis ez egy darab szabadság a régi tanyai életből. Házasságkötésük után még nyolc évig laktak tanyán, miközben a városban építkeztek, akkor még itt, a Csokonai utcában nem volt villany, víz és járda.

– Hét kilométerről jártam be biciklivel – emlékezik Judit. – Délre megfőztem az ebédet, volt, amikor tizenhét embernek. Ládában kevertük a betont, a vizet lajtoskocsival hoztuk, de azért szépen elkészült minden. 

Az óvoda és az iskola miatt sürgette őket az idő. Attila fiuk 1968-ban, Csaba 1970-ben született, vendéglátósnak tanultak, most mind a ketten a szomszédos Békésszentandráson laknak. Attilának két lánya, Csabának három fia van, s Vivien unokájuknak köszönhetően már két dédunokájuk is: ők fiúk, egyikük négy-, a másikuk másfél éves.

– A kisebbik lányunokánk, Nikolett pedig egyetemre jár Szegedre – büszkélkedik Plentri Mihály. – Sokat beszélgetünk, nagyon szorgalmas, de néha panaszkodik, hogy olyan dolgokat is tanulnak, amikről úgy gondolja, az életben nem sok hasznát fogják venni. Nagyon szeretnek nálunk, odakint a kertben is. Mi meg próbáljuk átadni nekik, amit még tudunk.

Az asztal mellől, ahol beszélgetünk, pillantásom gyakran egy tanyáról készült festményre esik. Mintha csak a saját tanyájukról készült volna, olyan körülötte minden, magyarázza Judit, s egy pillanatra elérzékenyül. A tanya sajnos már nincs meg, Mihály szülőháza még igen, de már idegenek laknak benne, akik nem vigyáznak rá.

Tanyai iskolába jártak mindketten, amikor Judit elsős volt, még nyolc osztály tanult együtt. Férje az egykori alsós tanítójáról azt mondja: – Apám volt apám helyett. – A könyvek szeretetét bizonyosan tőle kapta, a feleségével együtt ma is rengeteget olvas. Különösen kedveli a földrajzi és a történelmi témájú könyveket, van is belőlük bőven a házban. Tavasztól őszig persze kevesebb idő jut az olvasásra, de a tél a könyveké, miközben Judit a másik kedvenc időtöltésének, a gobelinezésnek is átadhatja magát, munkájának eredményét láthatom körben a falakon. 

S még valami van, amit Judit említ lelkesen. A férje már legalább harminc éve naplót vezet szinte mindenről, ami velük történik, s nem is akármilyet. Hozza a nagy spirálfüzeteket, találomra kinyitom az egyiket, és 2017. január 5-énél például ezt olvasom: „Gyömbérpálinkát készítettünk...”. Kiderül, hogy megkínálták vele Miklós postást, de megtudom azt is, hogy azon a napon a legalacsonyabb hőmérséklet – 5 fok volt, a legmagasabb pedig – 2, miközben a napos délelőtt után estére beborult, és havazni kezdett. S ott van szépen, akkurátusan, hogy mikor mivel mit permetezett a gazda, és mennyi a szer várakozási ideje, a témakörök kifogyhatatlanok, ez a napló valóban a családi tudás és emlékezet kincsestára.

Téma témát követ beszélgetésünk során is, és érzem, szülőföldjüket meg – Plentri Mihály szavaival – „a kicsi és a nagy Magyarországot” mennyire szeretik. Nem is értik azokat, akik az embertelen nyári hőségben Görögországba vagy más forró vidékekre vágynak, hisz napsütés nálunk is van, igaz, annak most jobban örülnek, hogy Szarvason tegnap több mint 50 milliméter eső esett. Bejárták a magyar haza sok szép táját határon innen és túl, s nem tudnak betelni vele. Ez a miénk – vallják –, s meg kell tenni mindent, hogy az is maradjon, éltető értékeivel. 

A garázsban, a gyönyörű szürkéskék Suzukival kezdtük, s a végén visszatérünk oda. Plentri Mihály szinte el sem hitte, mikor felhívták, hogy övé lett a fődíj. A fiával ment érte Szegedre, mert ő nem akart azonnal a volánhoz ülni. Annyi extra van ebben az autóban a start-stop rendszertől a sávelhagyás-jelzőig, hogy azt még meg kell szokni. A régi, szintén kék színű, 1400-as Opel Astrájuk tizenöt éves. Ezután is megmarad – munkaautónak. A Suzukit nagyobb utakra szánják, és remélik, az egész családnak sok öröme telik benne.

– Látod, milyen jó, hogy hallgattál rám, mikor elfogyott a pillanatragasztó, s még csak három érme volt a szelvényre felragasztva? – mondja férjének nevetve Judit az új kocsi előtt állva.

– Az ember mindig hallgat arra, aki okosabb nála – mosolyog a férje, aki akkor elindult a boltba, hogy egy tubus pillanatragasztót vegyen. S felragasztotta a maradék érméket, aztán elküldték a játékszelvényt a megadott címre...