Küzdelem a kaktuszokért

Belépve a háromrétegű fóliával fedett növényházba, felidéződik bennem az öt évvel ezelőtti jelenet. Az udvarról berepült egy karvalyfióka a világhírű kaktuszok közé, s Attilát attól kezdve csak az érdekelte, hogy megmentse őt. Pedig volt már akkor is bőven más gondja, hiszen a felesége, Erzsike egészsége egyre romlott, s mind több munka hárult rá. De a kis karvalyt sikerült megmenteni, s ennek módfelett örült.

Karvaly most nincs, csak a hőség – és a gondok. Hegyi Attila combjának felső ízületi kopása miatt botra támaszkodva jár és dolgozik. „Csont a csonton forog” – mondja fájdalmas arckifejezéssel, s hozzáteszi: sürgős műtétre vár. Egyik szemére nagyon rosszul lát, és a hallása is megromlott, de teszi a dolgát, ahogy tudja, a kaktuszok gondozásában csak Dombóváron élő – és Várongon méhészkedő – lánya és családja segít.

Háromszázötven négyzetméteren 400 kaktuszfaj 4000 fajtájának és fajtaváltozatának több mint 6000 példánya díszlik nála. A Hegyi házaspár az 1990-es évek elején költözött Várongra, s a Tolna vármegye nyugati szélén, Somogy határán levő kis zsákfalu – amely ma már alig több mint száz lelket számlál – sokak előtt általuk vált ismertté. Mert a kaktuszfarmjuk igazi turisztikai csodának bizonyult, jöttek a látogatók az ország minden részéből és Európa szinte valamennyi országából, de vendégkönyveik bejegyzése szerint érkeztek Amerikából, Ausztráliából, Japánból és a Fülöp-szigetekről is. A két vaskos vendégkönyv – mert idővel újat kellett nyitni – több mint kilencezer bejegyzést tartalmaz, el lehet képzelni, mennyi időt töltöttek a vendégekkel Hegyi Attiláék.

Akik gyakran napi tizenhat órát dolgoztak, mert másként nem ment. De éltette a kaktuszok szeretete őket, amelyek Attila számára gyermekkora óta sokat jelentenek. Az első kaktuszt még tízéves korában kapta ajándékba. Az édesapja által épített kis rákoshegyi növényházban kezdett kertészkedni, s a kaktuszokhoz a középiskolában és a budapesti Kertészeti Főiskolán, majd a Főkert vezető szakembereként vagy tangazdasági oktatóként, később kertépítő vállalkozóként is hű maradt. 

Feleségével – akivel csaknem hatvan évet éltek együtt – még a technikumban ismerték meg egymást. A pénz enyhén szólva soha nem vetette fel őket, ezért a kaktuszfarm csak úgy tudott létezni – s ez ma még inkább igaz –, ha „eltartja magát”. Hegyi Attila hobbiját – amely az idők során hivatássá vált – jól ismerték barátai, külföldi útjaikról hazatérve magától értetődő ajándéknak számított számára a kaktusz, köztük különleges példányok. Ismerni kell őt és fantasztikus tudását, hozzáértését, lelkesedését, hogy megértsük, miért szeretik oly sokan őt. Kapcsolatai a világháló révén is erősödtek, mondhatni, hogy neve a kaktuszgyűjtők, kaktusztermesztők körében az egész világon ismertté vált. Sokat csereberélt, de azokért a növényeiért, melyekre a legbüszkébb, nem egyszer borsos árat fizetett. Ő maga viszont Erzsikével együtt mindig nagylelkű volt, iskoláknak és más intézményeknek minden évben szép számmal adtak kaktuszokat, gyakran ötven vagy száz darabból álló gyűjteményeket. A szerény belépődíjért is járt cserébe egy kicsi kaktusz, a vendégek nagy örömére.

Hegyi Attila – aki mellesleg kitűnő karikaturista is, többek között a német Die Weltben jelentek meg rajzai – ez év június 4-én – a Nemzeti Összetartozás Napján – betöltötte a nyolcvan évet. Még a felesége halála előtt átesett egy súlyos vérmérgezésen, szinte már a halálból hozták vissza, s állapota egy hónap után kezdett javulni. Teljes szellemi frissességnek örvend, s apró örömökkel beéri. Ezek közé tartozik egykor Pilisszentivánon talált Iván kutyájának jelenléte és hűsége vagy a krémmel töltött Tibi csoki, melynek egészség- és hangulatjavító hatására Attila esküszik. 

Csak hát a múló idő és a kaktuszok sorsa. Hegyi Attila sokkal nyugodtabb lenne, ha végre sikerülne nekik jó gazdát találni. Értéküket hivatalosan csaknem 50 millió forintra becsülték, s persze fontos a pénz, de még fontosabb, hogy aki átveszi a gyűjteményt, a kaktuszfarmot – legyen magánszemély vagy intézményi közösség –, az lelkiismeretesen és hozzáértéssel gondozza őket. S jó lenne, ha a kaktuszok a helyükön maradnának, mert itt érzik jól magukat. Attila a tennivalókban ezután is szívesen közreműködne, de a terheket egyedül – illetve a lányával és családjával – nem tudja a végtelenségig viselni.

A várongi gyűjtemény nemzeti – és európai – érték. Reméljük, lesz, aki szívén viseli a sorsát.