Úgy éreztem, segítenem kell

– Temesvárról jöttek át a szüleim 1940 őszén – kezdi. – Új életük Szerencsen, a menekülttáborban kezdődött. Édesapám a határ menti Csávoson született, édesanyám Temesváron. Apám, aki fodrász volt, nem akart román katona lenni, ezért döntöttek úgy, hogy megpróbálnak átjutni Magyarországra. Anyai nagyapámnak szövőüzeme volt Temesváron, ő adott aranyat a határvadászoknak, akik ennek fejében átengedték őket a határon. A nővérem 1941 áprilisában született, a bátyám – aki sajnos már nem él – 1942 novemberében. Én szintén áprilisi gyerek vagyok, s bár a születési anyakönyvi kivonatomba azt jegyezték be, hogy óvóhelyen jöttem Budapesten a világra, a valóság az, hogy bombázás idején édesanyám a Fradi-pálya sarkán szült meg engem, mert az óvóhelyre már nem jutott el a két gyerekkel. Édesapám amerikai hadifogságban volt Németország területén, ezért édesanyám nevére anyakönyveztek, mivel a szüleim nem voltak összeházasodva: így lettem Pétermann Gyula Ferenc. Később sikerült beszerezni az anyakönyvi kivonatokat a házasságkötéshez, és a nevem apám után Kapusi Gyulára változtatták.

– Hol laktak, hogyan éltek?

– Édesapám a hadifogságból 1946-ban tér haza. Addig édesanyám egyedül nevelt minket. A Mária Valéria-telepen laktunk, egy barakkban, amit később lebontottak. Bennünket pedig Felsőzsolcára vittek, többedmagunkkal, kitelepített német családok házaiban helyeztek el. Édesanyám is német származású volt, de a férje magyar, így őt nem zaklatták a hatóságok. Nekem kisgyermekként mindenféle bajom volt, és ott gyógyított meg egy idős sváb néni, aki tizenkét hétig foglalkozott velem. Aztán visszatértünk Pestre, és Mária Valéria-újtelepen egy tanácsi szükséglakást kaptunk. Édesanyám három évig csont TBC-vel küszködött, édesapám nagy sokára a Fővárosi Nagycsarnokban kapott munkát. Nagyon sokat nélkülöztünk, sokszor kenyerünk sem volt vacsorára. Nagy dolog volt, amikor paprikás krumplit tudtunk főzni, nem voltam még hatéves, amikor már főztem, édesanyám mondta, mit kell tennem. Mire másodikos lettem, a betegségéből valamennyire kigyógyulva házmesteri állást kapott a Margit körúton, apám pedig gürcölt tovább a csarnokban, kicsit könnyebb lett az életünk. Később exportcsomagoló lett – ládákat szögezett –, és a bátyámmal vasárnaponként elvitt minket a meccsre, ilyenkor kaptunk két-két forintot. Vele kapcsolatban ezek a legkedvesebb emlékeim, anyámtól a hatalmas szeretetet kaptam.

– Mi történt az általános iskola után?

– Villanyszerelő szakmunkásnak tanultam, később esti tagozaton elvégeztem a Bláthy Ottó Eősáramú Technikumot. Azután a Műegyetem Gépészmérnöki Karán megszereztem a műszaki tanári diplomát. Összeszámoltam, életem során huszonkét foglalkozást űztem, a diplomás házfelügyelőtől a taxizáson át a tanácsi osztályvezetőig. Megtanultam jól németül, négy évet dolgoztam az NDK-ban, fél évet Ausztriában. Voltam szakoktató, hat éven át tanítottam általános iskolában, 1993-tól területi koordinációs menedzserként négy évet töltöttem a német tulajdonú Alcatel Contracting vállalatnál Veszprémben. Tartottam a kapcsolatot az alvállalkozókkal, 109 település helyi távközlési hálózatának és az ezt összekötő optikai hálózatnak a kiépítése során irányítottam a műszaki ellenőrök munkáját, szerveztem a műszaki átadás-átvételeket, a cég nevében teljes körű aláírási jogom volt. Utána két évig a GA Magyarország Kft.-nél hasonló munkakörben dolgoztam, majd 2001-ben a vasúti biztosító és forgalomirányító berendezéseket gyártó és telepítő Műszer Automatika Kft.-hez kerültem, ahol nagyberuházásokat vezettem – innen mentem nyugdíjba 2004-ben, hatvanéves koromban. Az utóbbi három helyen már együtt dolgoztunk Robi fiammal, aki most 51 éves. Ő az első házasságomból született, a lányunk, Gertrúd 1985-ben a második házasságomból.

A játszótérről a kisunokával, Glóriával megjön a felesége, Gertrúd édesanyja, Kapusiné Kálecz Gertrúd is, aki kávéval és saját készítésű finom süteménnyel kínál, miközben megkóstoljuk házigazdánk remek balatoncsicsói diópálinkáját is, amelyhez az alapanyagot a saját fáik termése adta. Hallgatjuk a négyéves Gogó csicsergését, aki hamar bizalmába fogad. A fiuknál is két lányunoka van: Viktória 15, Szilvia 11 éves.

– A feleségem angoltanár, a lányunk a Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomával lett ismert cukrász, akit gyakran látni a Paprika Tv műsoraiban, és hozzám hasonlóan – ezt talán még ma is elmondhatom magamról – kiváló táncos – folytatja a férj és az apa. – A flamenco és a salsa az ő legkedvesebb tánca, mi Járai Edittel az 1960-as években madisont táncoltunk, így lettünk országos bajnokok. De ne feledjem, táncolnak az unokánk is, beleértve Gogót, Viktória pedig, aki a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába jár, gyönyörűen énekel.

Kinyit egy kék fedelű dossziét, a Népszava több mint hatvan évvel ezelőtt megjelent cikkét mutatja, a címe: Rángatózástól a művészetig. Így kezdődik: „Kapusi Gyula villanyszerelőt néhány esztendeje 'huligán tempójáért', különcködéseiért tiltották ki több táncparkettről.” De csakhamar kiderül, hogy azóta jó útra tért, s táncával példát mutat másoknak.

– Hogy is volt ez? – kérdezem.

– A Ganz Villlamossági Művekben dolgoztam 1961-től 1967-ig, és a KISZ-szervezetünket patronálta a Belügyminisztérium KISZ-szervezete. Meghívtak bennünket a minisztériumba a Katalin-napi bálba, és Mészáros Péternek, aki ennek egyik szervezője volt, feltűnt, hogy egész jól táncolok. Így kezdtem el igazából táncolni, gyakorolni, és jutottunk el odáig, hogy Járai Edittel, aki különben gyönyörű lány volt, kiválasztva a madisont, elindultunk az országos társastánc-bajnokságon, s fokról fokra feljebb jutva végül meg is nyertük. Úgy éreztük, a madisont, amely eredetileg a négerek virtuóz, játékos tánca volt és az Egyesült Államok Madison városából elterjedve a hatvanas évek elején egyre ismertebbé vált a világon, nekünk találták ki. Olyan párok előtt nyertünk, akik húsz éve táncoltak együtt. Az Esti Hírlaptól a Magyar Ifjúságig, a Népművelésig nagyon sokan írtak rólunk. Egészen addig táncoltunk együtt, amíg Edit férjhez nem ment – szegény három évvel ezelőtt meghalt. Mészáros Péterrel és a II. kerületi KISZ-szervezettel létrehoztuk a Budai Táncklubot, tánciskolát működtettünk, több ismert ember járt oda. Én később is oktattam táncot, még 2011-ben is volt egy csoportom. Veszprémben a katonaidőm alatt a Petőfi Sándor Művelődési Házban tanítottam társastáncot, a csoportomból a Savaria táncversenyen két pár is indult – a Lovassy Gimnáziumból –, és jó helyezést értek el a kategóriájukban. 

– Közeledik augusztus 19., az 1989-es páneurópai piknik harmincötödik évfordulója. Úgy tudom, ön már az azt megelőző napokban NDK-menekülteket segített át a határon. Hogyan történt?

– Egy ismerősöm telefonált, hogy a barátja az NDK-ból a feleségével és a tíz hónapos kislányával itt van Csillebércen. Amikor találkoztunk, elmondta, hogy szeretnének átjutni Ausztriába, mivel én jól tudok németül, bennem bíztak. Elhelyeztem őket a viceházmesteri lakásunkban, majd elindultunk este tízkor Sopronba, és a Shell kút parkolójában tettem ki őket, én pedig a csomagjaikkal és a család fényképeivel átmentem Klingenbachba a határ melletti vöröskeresztes sátorhoz. Itt a vöröskeresztes helyi vezetővel megbeszéltem, hogy a csomag a családé. Adott nekem egy térképet, hogy merre kell mennünk és mikor, mert ez volt a lényege. Így tudtam átvinni Frankot és Mariellét a kislányukkal a határon. Jelenleg is Münchentől ötven kilométerre, Wörth településen élnek, később jártam náluk, azóta két ikerfiuk született. Mikor jöttem vissza a benzinkútra a kocsimhoz, megszólított németül egy férfi, kérte, hogy segítsek neki. Nyilván figyelte, hogy mi történik, én meg tartottam tőle, hogy le akar buktatni, de úgy éreztem, segítenem kell. Mivel hamarosan rendezték a Budapest–Bécs maratoni kerékpárverseny, ezért beszéltem a vöröskereszttel, és szereztek két ócska kerékpárt. Lepedőből csináltunk rajtszámott, és a német férfi a fiával beállt a sorba. Tartottam tőle, hogy baj lesz, de simán átjutottak a határon, senki sem szólt hozzájuk. Én aztán hazajöttem, és pár nap múlva hallottam, hogy több százan áttörték a határt, a határőrök pedig nem lőttek. Tudtam, hogy új idők kezdődnek.

– Mivel tölti most a napjait?

– Sokat olvasok, rendezgetem a dolgaimat. Balatoncsicsón van egy 650 négyszögöles telkünk, háromszobás házzal, szőlővel, a közvetlen szomszédságában meg egy 260 négyszögöles kert, kajszival, őszibarackkal és tizenegy diófával, de az már Szentantalfához tartozik. A szőlő 60 százaléka Irsai Olivér, a többi olaszrizling és Zweigelt, jó bor készül belőlük. Tavasztól őszig sokat vagyok ott, metszek, permetezek, kapálok, az udvarban füvet nyírok, de télen is megyek, mert a ház fűthető. Az utóbbi időben a nagyobb munkákban már besegít egy kőműves barátom. A kisebbik telken van egy kis faépület, azt műhelynek használom. Szüretkor együtt van az egész család, és jönnek a barátok, mindannyian olyan emberek, akikkel nem vagyunk együtt sülve-főve, de mindig számíthatunk egymásra.

– Az életben mit tart a legfontosabbnak?

– Úgy gondolom, hogy mindennek az alapja a munka, és hangsúlyoznám, a becsületes munka. Ezért pedig becsületes bér jár, ahol ez nem így van, ott valami nincs rendben. És a másik embert soha nem szabad lenézni, felülről kezelni. Hosszú időt dolgoztam különböző helyeken felső vezetőként, volt, amikor huszonkét műszaki ellenőr munkáját irányítottam, de igyekeztem mindenkinek odafigyelni a problémáira is, és nem utasítgatni, parancsolgatni. És persze mindenem a családom, az első házasságom nem jól sikerült, de a második hál' istennek annál jobban. Sokat köszönhetek a feleségemnek, és örülök, hogy a két gyermekem, bár az édesanyjuk más, nagyon hasonlít egymásra. Ha van boldogság, akkor ez az. És remélem, még soká tart...