Értékmentő műgyűjtő

Később aztán a mi egykori kisdobosunk talált a faluban már valódi ezüst tízkrajcárost is, de az a Mosolygó néni teraszán talált 1812-es krajcár volt az igazi. Nem véletlen, hogy jól emlékszik arra a napra ma is.

– Hát…, nem ma volt – mosolyog a régi történeten a szakmai berkekben nagy tiszteletnek örvendő műgyűjtő és műkereskedő nyírkátai portáján, ahol nem akármilyen látványban és hangulatban van része a vendégnek.

Egy hatalmas tulipánfán szarka cserregése köszönti az embert – de az is lehet, hogy csak a gazdát figyelmezteti a fán fészkelő madár, hogy vigyázzon, idegen jár a portán! – odébb meg rigók isznak egy hatalmas vályúból, ami nem közönséges vályú ám, hanem vörösmárványból készült igazi madáritató Erdélyből. De csekély öt méteres körön belül van itt sok minden, például pompás díszkút a Felvidékről, gyönyörűen esztergált, mívesen beépített tornácoszlopok Tolnából, Szatmárból, Beregből, 1791-ben készített nagy prés Sopronból, s hogy mást ne mondjunk, egy hatalmas, jó öt mázsás Dózsa szobor Erdélyből. Mint minden tárgynak, ennek is érdekes története van. A szobor Magyarországon készült, de valami kalandos úton kikerült Romániába, János barátunk már ott fedezte fel, s azonnal eldöntötte, hogy hazahozza. Igen ám, de a súlyos kőhöz sofőrt kellett fogadni, ami nem is lett volna gond, ám attól kellett tartani, hogy a román fináncok majd Avram Jankunak nézik, s nem engedik át Magyarországba. Szerencsére volt köztük egy tanultabb is, vagy csak nem figyeltek oda, s hazatérhetett a becses alkotás.

De ez már jóval az emlegetett egykrajcáros eset után történt, közben rengeteg kalandot élt meg házigazdánk. Például azt, hogy Nyírkátáról a jó kétszáz kilométerre lévő Makóra kellett elmenni iskolába. Kereskedelmi szakközépiskolába járt, és a nyírségi fiú talpraesettsége egykettőre megmutatkozott.

– Már ott elkezdtem az ócskapiacra járni – meséli –, ahol ezüstöt vettem, meg nagyon szép pálinkás butykosokat, s bevittem őket Szegedre. A butykosok darabját öt forintért vettem, Szegeden meg húsz forintot kaptam értük. Jó világom volt, meg persze a barátaimnak, nekünk nem okozott gondot a háromforintos kóla, meg az 1,10-es krémes megvétele. Szép idők voltak, ráadásul egész jól ment az atletizálás is, középiskolásként egészen ifjúsági válogatottságig vittem, de aztán jött egy sajnálatos baleset egy szabadkai versenypályán, s lőttek a versenysportolói álmoknak. De Makó mindig szép emlék marad.

Csongrádba később is sokat és szívesen járt vissza, de akkor már, mint a nyírbátori áfész fiatal üzletkötője, szabolcsi almát kísért az ottani vevőkhöz, s ha már ott járt, természetesen nyitva tartotta a szemét. Így fedezett fel Makó mellett, Földeákon egy valóságos szódásüveg-hegyet, amit épp egy hatalmas gödörbe próbáltak eltemetni a tulajdonosok. Húszezer darabot azonban sikerült a jó szimatú szabolcsi kereskedőnek megmentenie. Később még nagyobb hal akadt a horgára: a Nyírkémia nevű vállalat is próbált megszabadulni a szódásüvegeitől, Horváth János segített nekik. Több mint ötvenezer üveget vett át tőlük, s adott aztán majd tovább nyíregyházi kereskedőknek. Jó pénzért persze. Kellett is a pénz, mert közben építkezett, s az antikvitások köre is bővült – jöttek a bútorok, meg a porcelánok, a festmények, a szobrok, a néprajzi tárgyak.

A nyírkátai ház a falu közepén áll, s nehezen hiszi el az ember, hogy egy szokványos Kádár-kocka átépített változata. Rengeteg munka volt vele, és sok-sok részlet a Horváth házaspár kétkezi munkáját dicséri. Például a máshol selejtezésre ítélt, avíttnak tartott bodrogkeresztúri kövekkel kirakott udvar, vagy a pihenőkert megemelt ágyásai, ahová utánfutóval hordták ők ketten a rengeteg földet. Az a pihenőkert maga a csoda! Mintha csak egy középkori kolostor belső, árkádos udvarán járnánk, a szabad téren menta, bazsalikom, levendulabokrok illatoznak, a napos oldalon meg füge nő, a boltívek párkányain pedig szobrok, kancsók, korsók, bokályok sorakoznak.

Ez persze csak töredéke annak, ami az elmúlt majd fél évszázad során Horváth János kezén megfordult. Bútor volt talán a legtöbb. Ládák, ágyak, szekrények, székek. Beregből, Szatmárból, Csíkból, Gyergyóból, a Szilágyságból jött a többség. De milyen állapotban! Voltak persze köztük gyönyörű, patyolattiszta, makkegészséges darabok is, ám nagy részüket korhadt, sérült, tört állapotban kellett kéz alá venni. Padlásokon, ólakban, fészerekben, pajtákban találtak rájuk, az utolsó pillanatban kerültek Nyírkátára, ahol már egy hét fős asztalos brigád várt rájuk.

– Rengeteg kiselejtezett, ám így, kidobott állapotban is értékes darabot sikerült restaurálnunk s megmentenünk, melyek aztán nem csak a bel-, hanem a külföldi vásárlók körében is nagy népszerűségnek örvendtek – mondja vendéglátónk. – Hollandok, dánok, franciák voltak a legnagyobb vásárlóink, végül már nem is tudtuk kielégíteni az igényeket, vadonatúj bútorok gyártásához kellett látnunk. Egyik francia partnerünknek például annyira megtetszettek a karosládák, hogy négyszáz darabot rendelt. S mikor megkapta a szállítmányt, újabb ezerkétszázat. Egy másik vevőnk pedig vett kétszáz ágyat, aztán rendelt hozzá négyszáz éjjeli szekrényt.

A nagy munkát a bútorok jelentették, de nem állunk talán messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a nagy örömet pedig a finoman megmunkált apróságok. Végtelen a soruk. Szelencék, gyertyatartók, faragványok, pincetokok, szentelvíztartók, népi kerámiák, s üveg, üveg minden mennyiségben. Múzeumi tárgy majd mindegyik, s még akkor nem is láttuk a Nagyházi Galériában korábban árverezett meg a Néprajzi Múzeumnak ajándékozott tárgyakat. Horváth János meg a felesége, Ili ma is nyitott szemmel járja a világot, de venni ma már csak nagyon-nagyon ritkán szoktak. Nem csak azért, mert az internetes világban teljesen megváltozott a régiségkereskedés. A piac sajnos tele lett kóklerekkel, mindenféle hamisítvánnyal, igazi értékre ma már csak nagy-nagy ritkán bukkanhat az ember.

Épp ezért tanácsolják is, legyen nagyon óvatos minden vevő. De ha mondjuk egy rokokó szenteltvíztatóra vagy egy Perényi Kata készítette kerámiára bukkannak, vegyék meg gyorsan. Az egykori bárókisasszony két világháború közt formált, festett, sokáig padlásokon porosodó, rejtett kancsói, kiöntői, táljai, korsói ugyanis igazi kuriózumok, de teljes feledésben voltak, amíg a Horváth házaspár fel nem fedezte őket. Micsoda öröm volt. Akárcsak az a krajcár ötven évvel ezelőtt.