Kerek száz esztendő

Lánya, Ádám Ágnes – aki egyébként elismert belgyógyász, háziorvos, hipertonológus szakorvos – kísér el édesanyjához. Az értési nehézségek miatt készségesen tolmácsol kettőnk között, és segít jobban megismerni a kedvesen bájos arcú, kíváncsi, a világ felé még mindig nyitott, rendkívüli asszonyt. A mama augusztus 1-jén ünnepelte a századik születésnapját, családja, barátai körében. Kellemes ebéddel, számtortával s ugyanilyen stílusú virágdísszel köszöntötték őt, szolid, szívmelengető összejövetel keretében, ahogy az a szép kerek száz esztendőhöz illik.

Nagyváradon született 1924-ben, jómódú polgári családban. Édesapja szinte a nincstelenségből küzdötte fel magát. Kitanulta a kalapos mesterséget, és erre a tevékenységre felépítette saját gyárát. Rövid ideig jól ment sorsuk. Katalin és testvére az általános iskolát és a gimnáziumot a román– magyar határhoz közeli városban végezte. Mígnem a háború pusztítása keresztbe vágta az életüket. A konkrét történéseket nem firtatja az idős asszony, akinek máig rosszul esik visszaemlékezni ezekre az embert próbáló, nehéz évekre.

Új élet reményében a család Budapestre költözött, ahol édesapja segédmunkási állást vállalt, hogy eltarthassa szeretteit. Katalin felsőfokú tanulmányait a magyar fővárosban folytatta. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen angol–francia szakos pedagógus diplomát szerzett 1951-ben. Rövid átképzést követően mégis orosz nyelvet kezdett oktatni egy XIII. kerületi általános iskola felső tagozatában. Hamar megszerette az intézmény miliőjét, amely közel esett a család lakásához. Máig ez a ház az otthona, 1948 óta. A falon emléktábla jelzi, hogy itt élt Ádám György, neves agykutató.

Férjével még Nagyváradról ismerték egymást, végül Budapesten fonódott össze a sorsuk. 1949. június 26-án megtartották az esküvőjüket. A Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett fiatal, tehetséges orvos szakmai pályája meredeken felfelé ívelt. 1952–55 között a leningrádi Pavlov Intézetben folytatott kutatói tevékenységet, amely során az emberi viselkedés, az agy-, továbbá a belső szervek működésének kapcsolatát igyekezett feltérképezni. A doktori iskolát (akkori nevén: kandidátusit) a Szovjetunióban végezte. Feleségével ekkor levélben tartották a kapcsolatot, az asszony csak ilyen módon tudta értesíteni férjét, hogy 1953-ban megszületett a lányuk, Ágnes.

A csendes, visszahúzódó nő biztos támaszként állt férje mellett, hogy ő szárnyalni tudjon. A fáradhatatlan, munkája iránt mindig alázatos, sikeres kutatót több alkalommal meghívták külföldre előadást tartani, olykor hosszabb időre vendégprofesszorként. Ekkor felesége, lánya is vele tartott, azért, hogy a család együtt lehessen. 1964-ben fél évet Amerikában éltek, de Katalin utazott férjével tudományos konferenciákra is, például Párizsba. Ilyenkor nagy segítséget jelentett számára, hogy Ágnest pár napra édesanyjára bízhatta.

Pedagógusként sikereket ért el munkájában. Szakmai pályája során összesen három általános iskola felső tagozatában oktatott. Később lehetősége adódott gimnáziumban tanítani, de akkora már szívéhez nőtt a 5–8. osztályos korosztály. Habár az orosz sosem tartozott a kedvelt szaktárgyak közé, diákjai szerették óráit; jól értett a nyelvükön, remek tanítói eszköztárral dolgozott. Gyakran egész halom tárggyal megpakolva indult el hazulról az iskolába – említi a lánya. Megmaradtak a családi emlékezetben olyan történetek ezekből az időkből, amikor a 24 éves filigrán nő a folyosón vagánykodó megtermett legények kezéből bicskát csavart ki. Egy percig sem lakozott benne félelem, határozott kiállású, tekintélyt parancsoló tanárként tekintettek rá diákjai.

Ötvenöt évesen, 1979-ben nyugdíjba ment. De csak papíron, mert pár évig még az iskolában tovább tanított, és magánórákon angol–francia nyelvet oktatott. Összesen hat nyelven beszélt kiválóan: a magyaron és az említetteken túl románul és németül is jól megértette magát. Férje, aki több évet élt a Szovjetunióban, segítette őt orosz nyelvtudása tökéletesítésében. A jó eszű, intellektuális házaspár kitűnően kiegészítette egymást. Máig könyvekkel zsúfolt polcok tanúskodnak széles körű érdeklődésükről. Azt is megtudom, hogy szerettek eljárni színházba, moziba, közösségbe.

Katalin édesanyja 1994-ben, 97 évesen bekövetkezett haláláig velük élt. Főhősünk a tőle kapott sok segítséget igyekezett viszonozni azzal, hogy idős korában alázattal gondoskodott róla, ellátta őt. S igyekezett támaszt adni lányának is. Ágnes úgy tudta nevelte kisfiát, Tamást, hogy közben nem kellett halasztania az orvosi egyetemi tanulmányait, mert anyja fizetés nélküli szabadságra ment. A százéves mamát már két dédunokával is megajándékozta a Jóisten: Richárd 21 éves, Gréta 18. A fiú építészmérnöknek tanul, a lány egy spanyolországi színművészeti egyetem hallgatója – ambiciózus, kudarcot nem tűrő sikerorientált jellemüket, úgy tűnik, felmenőiktől örökölték.

Amikor férje 2013-ban elhunyt, azt lelkileg nehezen viselte. Ágnes azonban segített neki újra talpra állni. Szó szerint akkor is, amikor öv éve combnyaktörést szenvedett. Az egészségére nem panaszkodik. Gondozónők vigyáznak rá, de el tudja látni magát önállóan. Otthon a biztonság miatt járókeretre támaszkodik, s ha a városban sétál, belekarol az aktuális kísérőjébe. Lányával naponta beszél telefonon, ő hetente többször meglátogatja édesanyját. A mama olyankor izgatottan, részletesen kérdezi a vele történtekről. S bár nehezebben ért, mégis nyitott szívvel, érdeklődve fordul a világ felé még mindig, túl a kerek századik esztendőn is...