Én voltam a legkisebb

Szülővárosának 2011 óta díszpolgára, Göd önkormányzata pedig a városért végzett kiemelkedő munkásságát 2016-ban Pro Urbe díjjal ismerte el. Kilencvenedik születésnapján Orbán Viktor miniszterelnök személyes hangú levélben köszöntötte, s kívánt további jó erőt, egészséget neki. Nem maradt el a köszöntés Kammerer Zoltán polgármester részéről sem, a képviselő-testület ajándékaként a Göd város fejlődését bemutató könyv mellett egy üveg finom vörös bort is átvehetett, mert – ahogyan mondja –, „tudják, hogy a jó vörös bort megiszom”.

– Én voltam a legkisebb gyerek a családban – kezdi életének történetét, miután elém teszi az asztalra az előre elkészített fényképeket. – Sajnos már csak egyedül élek, és a testvéreim közül senki nem érte meg a kilencven évet. A szüleim földművesként öt holdon gazdálkodtak, és mellette még 10-15 holdat béreltek. Jól tanultam, negyedik osztály után polgáriba mentem, ott két évet végeztem. A történelmet különösen szerettem, és ez a mai napig így van. Dolgoztam a földeken meg az állatok körül, nyaranként arattam, a nővérem szedte a markot. Tizenhét évesen jelentkeztem Dunapentelére az építkezésekhez, mert azt ígérték, ha valaki elmegy a családból, csökkentik a beszolgáltatást. Katonai barakkokban laktunk, és én karácsony előtt megfáztam, lebetegedtem, ott kellett hagynom a munkát.

Mutatja az első képet: azon már tímártanuló a bőripari szakmunkásképző iskolában Újpesten, a kép az 1. a osztályról a tanév végén készült. A húsz gyerek közül nyolc hajdúhadházi.

– Népszerű szakma volt ez abban az időben – folytatja. – Tizenhét évesen kezdtem az iskolát, és két év alatt végeztünk, én beiratkoztam a bőripari technikumba, ahol az első évben pótolnom kellett a hetedik-nyolcadik osztályt. Ez sikerült, de a következő tanévet már nem kezdhettem el, mert létszámfelettinek nyilvánítottak. Ez volt a szokás, ha valakiben politikai okokból nem bíztak.

Felvették az Újpesti Bőrgyárba, de még azon az őszön elvitték katonának. Két év múlva, 1956. november 11-én szerelt le Kiskunmajsán lövészként, a laktanyában eltöltött hónapokat enyhítette, hogy tagja lett a nagyközségi művelődési házzal közös nyolc tagú néptánccsoportnak, ahová a lányok Majsáról jöttek.

– A következő év februárjában tértem vissza Újpestre, amikor javában zajlottak a forradalom utáni tisztogatások. Engem is megvádoltak, hogy részt vettem a vörös csillag leverésében – csóválja a fejét –, s csak nagy nehezen tudtam bizonyítani, hogy én akkor nem lehettem ott, mert katona voltam. Aztán egy évre elkerültem Debrecenbe, ahol akkor indult a bőrgyár. Kiküldtek bennünket agitálni Derecskére egy hajdúhadházi társammal, Gál Jóskával. Apám azt mondta: „Ugye nem hozol ránk szégyent, fiam...”. Minket ott pálinkával, borral, kolbászos tojásrántottával fogadtak, és a gazda rám nézett: „Hát, öcsém, remélem, minket nem akartok beagitálni...”. Üres ívvel mentünk vissza a gyárba a téeszagitációról, de nem bántottak. Legközelebb viszont már nem kellett mennünk. A szüleim pedig évekig ellenálltak, gazdálkodtak tovább a kis földjükön, ami az egyéni parasztnak egyre nehezebb volt. Csak évek múlva léptek be a téeszbe.

Nagy Gábor visszatért ismét Újpestre, és 1958-ban megházasodott. Hétvégén gyakran kijártak a Duna-partra, és nagyon megtetszett nekik a gödi partszakasz. Így telepedtek le 1964-ben Gödön. Aztán úgy hozta az élet, hogy tíz év múlva elváltak, majd házigazdánk újranősült. Második felesége, Zsóka két évvel ezelőtt, karácsony másnapján halt meg, első felesége már előbb.

A gödi házban egyik unokájával él, s gyakran látogatja a család többi tagja is. Nagy Gábornak három gyermeke született: Ilona, Júlia és Gyöngyi. Ilona tanítónő lett – már nyugdíjas –, Júlia könyvelő, Gyöngyi egy kft.-nél vezető beosztásban dolgozik. Nagy öröm volt, amikor jött sorban a négy unoka, de egyikük sajnos évekkel ezelőtt tragikus körülmények között elhunyt. Van már két dédunoka, aranyosak, kedvesek.

– Szerencsére a munkahelyem révén később visszakaptam, amit a sors korábban elvett tőlem – térünk vissza a hatvanas évek végéhez. – Szerettem a munkámat, és a szakszervezet javaslatára a gyár vezetői 1970-ben úgy döntöttek, hogy beiskoláznak a SZOT központi iskolájába bér- és munkaügyi képzésre. Egy év alatt elvégeztem két kurzust, így lettem aztán 1974-től munka- és bérügyi osztályvezető Újpesten, de jobban szerettem akkor is a munkások közt a műhelyben. Innen mentem nyugdíjba is 1994-ben.

Ő azonban nem az a típus, aki nyugdíjasként csak úgy hagyja elszállni a napokat. Tanácstagént, az építési bizottság tagjaként már korábban nagy szerepe volt abban, hogy amikor a tanács fel akarta parcellázni a 17 hektáros alsógödi kiserdőt, a végrehajtó bizottság határozatát többen megtámadták, s így az erdő végül megmaradt, sőt parkerdővé minősítették. A Gödöllői Erdőfelügyelőség segítségével 1995-től megkezdődött a tervszerű felújítása, amiben Nagy Gábor a Valkóról jött Pajor Imre erdésszel oroszlánrészt vállalt. Szegedi Sándor polgármestersége idején, 1998-tól a város ehhez közmunkásokat adott, ő lett a vezetőjük. Sikerült megtisztítani az erdőt a korhadt, száraz fáktól, a 2000-ben meghirdetett fásítási program keretében 1300 facsemetét ültettek. Az erdő lelkes patrónusának kezdeményezésére 1997-től megrendezték a Madarak és Fák Napját, ehhez színpadot építettek. Kiserdei tanya épült, a parkerdő a gödiek kedvenc pihenőhelyévé vált.

Szimbólummá lett az erdő faragott bagolyfigurája, melyet szintén ő készített, merthogy már a nyolcvanas évek óta ezzel is foglalkozik. Kifaragta Göd összes civil szervezetének logóját, franciaországi testvérvárosuk, Marignane, illetve a két település kapcsolatának erdei jelképét és még sok egyebet. Hajdúhadházon és lengyel testvérvárosában, Lecznában szintén címerekkel ékesített kopjafa hirdeti a két, egymástól 530 kilométerre levő város együttműködését, s a helyi gazdakörtől az iskoláig számos helyen ott vannak a munkái.

– Nem tartom magam művésznek, csak afféle hobbifaragónak – szabadkozik. – Mind a két városomat szeretem, és örülök, ha bármivel örömet szerezhetek. Ezért esnek jól az elismerések, mert érzem, hogy szívből jönnek. 

Az asztalon két könyv egymás mellett: a Gödi almanach 2000. – amely Göd várossá avatása alkalmából, 1999. augusztus 20-án jelent meg – és Enyedi József Madárlátta kenyér – Hajdúhadház népköltészete című, 1988-ban kiadott kötete. A könyvjelző az előbbiben egy vers az utóbbiból.

– Igen. Gödön itthon vagyok, Hadházon meg otthon – hajt fejet Nagy Gábor, s egy pillanatra elérzékenyül. – Mi is lehetne ennél nagyobb ajándék nekem...?