Sosem tudták megtörni

A hat elemi elvégzése után a nádújfalusi szénbányában dolgozott segédinasként. Keresetéből, csekély megtakarításaiból földeket vásárolt a meglévő egy-két holdnyi területhez. Emellett dédanyámmal, Maruzs Erzsébettel, akivel 1938-ban házasodtak össze, állatokat – tehenet, disznót, lovat – tartottak a megélhetésük érdekében. 

Kora tavasztól késő őszig dolgoztak a földeken. Lányuk tízéves korában marékszedőként segített, öt évvel idősebb fiuk akkor már aratott. Télen a családfő a boldogulásukhoz szükséges pénzt szén- és kőfuvarozással igyekezett előteremteni. De így sem boldogultak. A megtermelt javakból csak a mindennapos létfenntartásra tellett, eladásra nem maradt belőle a kötelező beszolgáltatások után. Hiába tartottak állatot, hús ritkán került az asztalra. Két gyermekük számára cipőre már nem futotta. Megtörtént, hogy dédmama a szomszéd falvakban vásárolta meg a háromszáz tojást, amelyet be kellett adni. 

Dédapát lázongó természetű emberként ismerték Mátranovákon. Mélységesen megvetette a kommunista rendszert. Véleményét sosem rejtette véka alá, meg is kapta érte a magáét. Szén- és kőfuvarozás közben többször megállították, majd igazoltatás után bevitték a rendőrőrsre. Ott rendszerint kékre verték. 

Hozzájuk hasonlóan sok család szenvedte a Rákosi-rendszer kegyetlenségeit. 1956 októberében elért Novákra a hír, hogy a fővárosban kitört a forradalom. Falusi értelmiségiek, parasztok, mérnökök, hű magyar emberek – köztük dédapám is – a budapestiek segítségére siettek. Élelmet gyűjtöttek és elvitték a forradalmároknak, hogy kitartsanak a zsarnoki rendszer elleni harcban. Az október 23-i események után helyi tüntetéseket szerveztek. Leverték az intézményekről a vörös csillagot, Jánosakna-bányásztelepen ledöntötték a szovjet emlékművet. 

Reményeikkel ellentétben a változások helyett rövidesen megtorlások kezdődtek. A környékben ennek legelrettentőbb példája az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz. A következő év márciusától megkezdődött a forradalmi érzetű falusiak felelősségre vonása. 

Dédapát 1957 tavaszán úgy vitték el, hogy egy szál nadrágban és ingben sétált le a faluközpontba, mert hírét hozták, hogy a tanácsházára nyomozók érkeztek. Megállt mellette egy dzsip, a rendőrök utasították, hogy szálljon be. Kérte, hogy a kabátjáért hadd menjen haza. Azt a választ kapta, hogy arra semmi szükség, úgyis nemsokára visszajöhet. Nem így lett. 

A salgótarjáni rendőrkapitányság hosszú, sötét folyosóján vártak a kihallgatásra. Dédapát, miután kijött, kérdezték a bajtársai, hogy mi zajlik bent. Ő azt felelte: „Nézz a lábamra!”. A fűző nélküli bakancsából folyt a vér…

A családja nem tudta, mi történt vele. Dédmama egyedül maradt a két gyermekével, férfierő nélkül a földet nem tudták művelni. A fiuk akkor már a salgótarjáni gimnáziumba járt. Vonatjegyre nem tellett, ezért kérvényt írtak az igazgatónak, hogy ne kelljen iskolába járnia, és el tudjon menni dolgozni. Dédapámat a kihallgatás után a kistarcsai internálótáborba vitték, bizonytalan volt, hogy meddig lesz távol. Innen időnként a fővárosi Gyorskocsi utcai bíróságra szállították kihallgatásra. Mindenáron el akarták ítélni, de nem találtak ellene egyértelmű bizonyítékot. 

Hosszú hónapok teltek el, míg szerettei meglátogathatták. A tábor homokjába harminc centiméteres cölöpök voltak verve, mögöttük állt a több száz rab, köztük dédapám is. Az ott töltött, embert próbáló idő barna haját fehérre festette. A pár perc alatt, amit együtt tölthettek, családja hogylétét tudakolta. Magáról csak annyit mondott: jól van, a benti eseményekről azonban hallgatnia kellett. Utólag kiderült, többször megverték őket.

Dédapát rövidesen átvitték a tököli internálótáborba. Több levelet írt a családjának. Egyikben az állt, hogy csak akkor engedik ki, ha a salgótarjáni ügyészség szabadon bocsátja. 1958. április 15-én végül hazatérhetett. 

Az ezt követő egy évben rendőrségi felügyelet alatt állt. A rendelkezésben indoklásként többek között az állt, hogy tagja volt az ellenforradalmi tanácsnak, ellenséges plakátokat, röplapokat terjesztett, lefegyverzett párttagokat – fele sem volt igaz. Nem mehetett közösségbe, összejövetelekre, sehová. A rendőrök rajtaütésszerűen ellenőrizték otthonában. Megsárgult feljegyzésekből tudjuk, hogy olykor éjféltájt kopogtattak be hozzájuk. Zajjal, hangosan, figyelmen kívül hagyva azt, hogy otthonukban két iskolás gyermek alszik. 

A fogvatartás után nem tudta, hogyan folytassa életét. A téeszesítés után a paraszti földek kikerültek a kezükből, egyéni gazdálkodásra nem volt mód. A helyi bányába a rendszerellenes magatartása miatt nem vették fel. A kisterenyei mezőgazdasági gépállomáson alkalmazták traktorosként. Később a mátranováki Ganz-Mávag gyártól ment nyugdíjba. Bízott a rendszerváltás eljövetelében, amelyet sikerült megérnie. 1991. szeptember 22-én, 77 évesen halt meg. 

Összeszorult szívvel, büszkén végigsimítom a téglát, amelyen a neve áll. Imát mondok és búcsúzom. Gyöngéd mozdulattal behúzom magam után a hűvös kápolna ajtaját, amely őrzi – sokak mellett – szenvedése történetét. S mi, utódai hordozzuk szívünkben egy igaz magyar emberemlékét. Dédapámét, akinek rendíthetetlen hite, lelki ereje példát ad nekünk ma is.