Pista, ez a te helyed...

– Nagyapám mindig papnak szánt engem. A keresztény hit fontos volt számomra, még ha ez nem is tudatosodott akkoriban bennem. Négy-hat évesen, amikor meghallottam a harangszót, szaladtam a nagyszüleimhez. Pilinyben, ahol felnőttem, papámmal rendszeresen eljártunk a vasárnapi szentmisére. Örömmel töltött el, hogy felmehettem a karzatba, ahonnan beláttam az egész templomot. Megkeresztelkedtem és tizennégy évesen megbérmálkoztam. Aztán két évtizeden át az életutam másfelé vezetett – idézi fel ifjúkori éveit Korponai István.

A salgótarjáni ipari szakközépiskolában végzett 1990-ben elektronikai műszerészként. Egy év katonai szolgálat után a szakmájában, illetve értékesítési területen dolgozott. Változást hozott a mindennapjaiba, hogy fia, Ádám elsőáldozásra készült. Felesége helyett egyszer ő kísérte el gyermekét a templomba. Felment vele a kórusba, ahol egy fiatalember egyszeriben felállt és azt mondta: „Pista, ez a te helyed, hiszen mindig itt ültél nagyapáddal”. Akkor érezte először, hogy hazaérkezett.

Az alig ötszáz fős faluközösség akkori plébánosa, László atya támogatta őt abban az elhatározásában, hogy jelentkezzen a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola hároméves lelkipásztor munkatárs szakára. Vele párhuzamosan elvégezte az akolitus (jelentése: a templomban szertartási feladatokat ellátó személy) képzést, és két évig szolgált ebben a tisztségben. Szívében érezte, hogy megszólítja őt a Jóisten, s ő igennel felelt hívó szavára.

– A diakónus a római katolikus vallásban a plébános munkáját is segíti, de elsősorban szociális, karitatív jellegű feladatokat végez. Nem szolgáltathatja ki a bűnbocsánat és a betegek szentségét. A szolgálati idő, a teológiai végzettség, betöltött harmincötödik életév, példás családapai szerep, papi ajánlás, a feleség beleegyezése mind feltételei a felszentelésnek. Nagy örömnek éltem meg, hogy erre az eseményre 2014. november 1-jén, mindenszentek ünnepén került sor, méghozzá a szülőfalumban, a pilinyi templomban – mesél örömteli szívvel.

– Rövidesen ezután a püspökatya bejelentette, hogy megüresedett hét település egyházközösségének vezetői feladatköre. Abban a pillanatban nem éreztem hívást erre a szolgálatra. Két hónap elteltével mégis úgy gondoltam, hogy dolgom van ott. Kértem a Jóistent, mutasson utat. S ő így tett, mert továbbra sem töltötte be senki ezt a tisztséget, rám várt. Így lettem diakónus Mátranovák, Mátraterenye, Mátraszele, Nádújfalu, Jánosakna, Mizserfa, Rákóczibánya községekben 2017-ben.

Mint mondja, sosem kapott nagyobb felelősséget az Úrtól, mint amit elbírna, de ahhoz mindig megadta neki az erőt. Három éven át Pilinyből járt át hetente négyszer a nevezett falvakba igeliturgiákat tartani és szervezni az egyházközösség életét. Szinte az első pillanattól meglelte a helyét itt. Nemcsak el-, hanem befogadták őt a falubeliek. Mint mondja, nem volt nehéz dolga, elegendő volt mosolyognia…

Nyitott szívvel érkezett. De úgy véli, a palóc származása miatt is könnyebben elfogadta őt a közösség. Hálával mondja, mennyi támogatást kapott felettesétől, aki nem mondta meg, mit és hogyan tegyen, de irányt mutatott neki, s támogatóan máig mellette áll. A diakónus a lelki vezetésen túl nem gyóntathat, bűnök alól feloldozást nem adhat. Ezeknek a feladatoknak az ellátására alkalmanként felszentelt plébánost hív a hozzá tartozó egyházközségekbe.

Igyekszik az igeliturgiákon kívül is minél többet találkozni a hívekkel, részese lenni a faluközösség életének. Erre több lehetősége adódik, amióta a családjával 2020-ban átköltözött Mátranovákra. Egy bevásárlás, postai ügyintézés neki legalább egy órába beletelik, mert mindenkihez akad egy kedves szava, s megértően, együttérzően meghallgatja, amikor valaki bújáról, bánatáról mesél neki. Nem szereti, ha magázzák, mindenkitől azt kéri, szólítsa Istvánnak. Az áldoztatást sem a szentélyből végzi, hanem a hívek előtt állva a lépcső alján, hiszen, mint mondja, ő közülük való.

Az élet szolgálójának kötelességeihez a halál utáni útra bocsájtás is hozzátartozik. Megnyugtató az ő jelenléte az ilyen emberpróbáló percekben, ugyanakkor máig ez a legnehezebb feladat számára. Amikor látja embertársai arcán a fájdalmat, azt nem viseli könnyen. Beszélgetésünk előtt üzenetet kapott egy fiataltól, hogy nem akar tovább élni. Lelkileg az ilyen teherrel is meg kell birkóznia. A feleségével mindig őszintén megoszthatja szívének rossz érzéseit, hogy továbbra is önzetlenül tudjon segíteni embertársainak.

A házasságkötések és a keresztelések ellenben feltöltik őt. – A kicsik kedves mosolya, ahogyan tiszta tekintetükkel a szemembe néznek, az leírhatatlan öröm számomra – derül fel az arca. Két gyermeke, a most 27 esztendős Ádám és Vivien, aki 24 éves, számtalan édesapai boldog pillanattal ajándékozták meg őt. Rendkívül hitelesen hangzik tőle, amikor beszél a párkapcsolatokról, a családi összetartozásról, ami még fontosabbnak tűnik a szeretet ünnepének közeledtével.

Találkozásunkkor már átléptük az advent derekát, szívünk vár és vágyakozik a csodára. Azt tanácsolja mindannyiunknak, hogy nyissuk ki szívünket-lelkünket, és mosolyogjunk embertársainkra. S ezt az örömhozó derűt vigyük magunkkal a következő karácsonyig, és azon túl is, a mindennapokra.